Totalbike Vakbarát Hírportál

Az idei, fekete színű Man TT volt a legnehezebb

Beszámoló: Isle of Man TT 2022.

2022. június 19., vasárnap 10:53

Minden úgy történt, ahogy eddig. John McGuinness búcsúzóul megölelte feleségét, Beckyt és a távolba meredt, Harrison szintén búcsúzott, Peter Hickman pedig jó reklámhordozó módjára még a rajt előtt is a csapatfotókon mosolygott, miközben nyomasztó mennyiségű ember állt körülötte, leginkább szponzorok, mivel az újságírókat idén már nem engedték a rajt előtt a versenyzők közvetlen közelébe. Legalábbis az első tízhez nem.

Michael Dunlop pedig pont úgy sétált a rajtrácsra, magányosan, egyedül, ahogy mindig is szokott a futamok előtt, sisakban, bőrben, miközben csapata motorját körbe állta, egyszerűen mert gyűlöli a felhajtást, és mindent, ami ezzel jár. Egyszóval minden a megszokott ütemben történt a kékszalagos TT futam előtt, a szokatlan csak annyi volt, hogy a történelem során minden bizonnyal most volt először szombaton. A hangulat volt talán, ami megváltozott, részben mert a csapatok javarészt összepakoltak, így csak a versenymotorok és a versenyhez tartozó legszükségesebbek maradtak elérhető közelségben, másrészt a közönség jelentős hányada is elhagyta péntek este vagy szombat reggel a szigetet. A hangulat szinte családias volt. Az újságírók és a csapatok egy része pedig sokkos állapotban téblábolt, mert az előző napon történt apa-fia tragikus balesetét megemészteni nagyon nem lehetett.

A britekről köztudott, hogy mértéktartó nemzet, viszont színfalak mögötti beszélgetések során több, negyven éve pályán levő újságíró is elborzadva beszélt a történtekről, és talán először a sötét oldal nyert teret a kommunikációban. Többen említették, hogy ezzel tulajdonképpen egy család szűnt meg létezni, amely sokkoló mindenki számára. Persze nem kell mélyre ásni, elég, ha a Dunlop dinasztia történetét nézzük. A mélység után, amikor az esemény létjogosultságát kezdte volna valaki firtatni, egyszerűen a következő kérdést tették fel: a Himalája expedíciókat betiltani mikor szeretnék?

Ezen a ponton talán rövidre is zárhatjuk az okfejtéseket. Bár a versenyigazgató, Paul Phillips egy azóta adott nyilatkozatában kifejtette, változtatásokra lesz szükség a jövőben, mert nem nevezhető sikeresnek egy olyan rendezvény, ahol öten halnak meg. Egyébként 1989 óta ez volt a legmagasabb halálozási szám. Kijelentése viszont csak olaj volt a tűzre, mert akadtak olyan versenyzők és rajongók, akik változás helyett inkább az igazgató leváltását követelnék, hivatkozva a rizikófaktorra, mellyel mindenki tisztában van, felhívva a figyelmet arra, hogy mindennemű kényszerű változtatás kiírtaná a TT lelkét.

A Senior futam egyébként rendben, gond nélkül zajlott, Peter Hickman pedig megközelíthetetlen volt. A hatodik kör végén tetemes, tizenhét másodperccel előzte Dean Harrisont, aki ez első körben madárral ütközött, így szétrobbant plexivel és a motorból, valamint csizmájából kicsüngő véres húscafatokkal teljesítette a távot. A harmadik és negyedik helyen a két Padgett's motor ért célba, némi drámát követően, miután Davey Todd két másodperccel lecsúszott élete első Senior dobogójáról, csapattársával, Conor Cumminsszal szemben, mert a hatodik körben a hegyi szekcióban forgalom hátráltatta.

Ettől függetlenül is megállapíthatjuk, Hickman más liga, jelenleg uralja a mezőnyt az ezresek között, és magabiztosságát elnézve nem hiszem, hogy veszélyben érezné magát a jövőre nézve. Professzionális hozzáállása megkérdőjelezhetetlen, versenyzőtársaitól való elszigetelődése érezhető. Ennek okait nem tudjuk, bár tény, Hickman egyre több kritikát kap vetélytársaitól, és sokan elfordulnak tőle. Ezt részben jogtalannak, és szimpla irigységnek érzem, mert kívülről nézve úgy tűnik, nincs másról szó, mintsem arról, hogy a brit versenyző eddig soha nem látott profizmussal kezeli a dolgokat. A depóban ebből kifolyólag alig megtalálható, így létezése egyre inkább egy külön burokban történik, amely az ósulis TT versenyzők és rajongók számára egyaránt kétségbeejtő, hiszen ők is a rendezvény emberbaráti közelségét érzik ez által leginkább veszélyben.

Nyilván Hickmant sem kell félteni, hiszen apró megjegyzéseivel gyakran felhívja magára a figyelmet, és többnyire a versenytársaktól eltérő véleményen van. Így volt ez a Dunlop gumik körül kialakult kisebb botrány során is. A brit gyártó néhány abroncsa megadta magát a TT-t megelőző North West 200-as ír közúti versenyen, ebből kifolyólag a gyár visszaléptette a Superbike kategóriában való indulástól a termékeiket használó versenyzőket. A jelenség szerint a futófelület levált az alsóbb rétegtől minden esetben, így a helyszíni videók alapján kijelenthettük, az érintettek potenciális életveszélyben lehettek. A két rendezvény között a Dunlop végül kiadott egy sajtóközleményt, mely szerint inkább a hátsó vágott slick-et javasolja a TT-re, amely hír hallattán sokan a hasukat fogták a nevetéstől. Végül nem volt más választás, a gyártó intelmeit figyelmen kívül hagyni mégsem lehetett.  Aztán rögtön az első Superbike futamon megtörtént az, amitől a legtöbben tartottak: a Dunlopot használó Davey Todd hátsó, vágott abroncsa ugyanazt a jelenséget produkálta, amit korábban a slickek, így a pálya leggyorsabb pontján, a Sulby egyenes végén lerobbant a hátsó abroncsról a futófelület. A csapattulajdonos, Clive Padgett ugyan nyugodt, visszafogott ember hírében áll, de ezen a ponton küldött engem a Dunlophoz, amikor a problémáról érdeklődtem, és megjegyezte, nem szeretne ügyvédeket bevonni, ezért inkább csendben marad. Todd hasonlóan nyilatkozott, majd amikor megkérdeztem tőle: ezek után miként tud megbízni a gumikban? - csak annyit mondott: veszek egy nagy levegőt.

A szintén Dunlopot használó Harrisonnak, Cumminsnak, Dunlopnak és Hickmannek szerencsére nem akadtak hasonló gondjai, de az eset olyannyira nyugtalanító volt Harrison számára, hogy jelezte csapatának, amennyiben nem váltanak vissza a korábbi években használt Metzeler gumikra, összepakol és hazamegy, elvégre van családja és két gyereke. Ezek után presztízsharccá változott a gumikérdés.

Ezen a ponton állt ki Peter Hickman a Dunlop mellett, és jelezte, a gumiprobléma nem feltétlenül a gyártó hibája, hiszen az sem kizárt, hogy az adott csapat állította be rosszul a motort, és ezért történt kishíján tragédia. Persze amit erre Clive Padgett reagált, nem tette zsebre, főleg, miután bizonyítani tudták, hogy a nyomás a gyártó által javasolt 1,5 bar környékén mozgott, miután sokan azzal is gyanúsították a csapatot, hogy Todd abroncsain nyomást csökkentettek a rajt előtt.

Ezt követően talán már senki sem hitte, hogy Hickman vágott slickkel is képes futamot nyerni, de csont nélkül bizonyította, hogy az abroncsok rendben vannak, és még úgy is gyors, ha azok eltérnek a megszokottól. A Dunlop neki köszönhetően pedig tovább őrizte a kategóriába fektetett pedigréjét, és borzongó kedélyek ide, fortyogó susmorgók oda, ismét visszaszerezte a trófeát.

Természetese Michael Dunlop is maradt a brit gyártónál, főleg azok után, hogy elvileg emiatt mondta vissza Paul Bird Ducati szerződését, néhány héttel a rajt előtt. Egészen pontosan amiatt, mert a csirkefarm tulajdonos Bird kizárólag Pirellivel engedte volt Dunlopot versenyezni, aki ezt megtagadta. Bár voltak belső hangok, amelyek inkább arról számoltak be, hogy Bird egészen egyszerűen rájátszott az egész szakításra, nem akarta a TT-t, mivel Dunlop számára semmivel sem készült, nem állt össze az elvileg köré épített csapat, és nagyon tesztlehetőséget sem kapott. A PBM Ducati ettől függetlenül becsületbeli ügyként bevállalta a North Westet, a BSB-ben is náluk versenyző, TT-n is szép eredményeket felmutató ausztrál Josh Brookes-szal, akivel végül dobogóra álltak, de itt megtorpant a történet. Pedig a hírek szerint Brookes már egy héttel a TT előtt a szigeten tartózkodott, és abban reménykedett, kenyéradója megszánja a gyári Ducatival, és rajthoz állítja – miután lassan öt éve könyörög neki egy újbóli TT rajtért – de nem így lett. Bird előbb elutazott Barbados-ra egy nyaralással egybekötött raliversenyre, majd a Senior TT idejére érkezett csak Kirk Michaelbe, civilként, hogy élvezze a versenyt. Brookes pedig ismét csalódottan végigendurózta a környéket.

Az idei TT egyébként más szempontból is tartogatott meglepetéseket. Nyilvánosságra hozták például a győzelmekért és helyezésekért járó pénzdíjak listáját, melyből kiderült, hogy egy Senior győzelemért, gyors körökkel, pótlékokkal, legfeljebb úgy huszonötezer angol fontot lehet felmarkolni, amely sokak szerint megbotránkoztatóan kevés. Amikor kiderült, többen jelezték, hogy minimum ennek a tízszeresét hitték, és nem értették Peter Hickman elszántságát. Egyrészt jól mutatja, hogy ezektől a versenyzőktől a pénzközpontú gondolkodás távol áll, másrészt jól érzékelteti, hogy a nagy gázsi nem a győzelmi pénzekből halmozódik. Sokkal inkább azok a szponzorok invesztálnak, akik eleve lehetővé tették, hogy a versenyzők rajthoz álljanak. Így volt ez már Michael Dunlop 2014-es Senior győzelme idején is, amikor a BMW-nek először nyert, és a summa többszázezer fontról szólt. A különbség viszont annyi, hogy ezt az összeget már akkor is a BMW állta.

Ezek után jogos a kérdés, vajon kik azok a cégek, akik nagybefektetőként még eltartják a TT-t és a top csapatokat? Ezek szerint pedig minden jel arra utal, hogy a brit hagyományoknak megfelelően a tőke jelenleg is a Távol-Keletről illetve az Egyesült Államokból érkezik. Így már biztosak lehetünk benne, Tommy Shelby nem mondott hülyeséget, amikor arról mesélt, nem árt, ha Liverpoolban van egy combos kikötőnk és egy raktárunk. Alfie Solomon erre úgy kontrázott, az írekkel meg az a baj, hogy a múltra remekül emlékeznek, a tegnapot viszont elfeledik. De persze ne gondoljuk, hogy még mindig az ópium a menő, és mindenféle zavaros dolgok történnek. Példának okáért alapul vehetjük a BSB legújabb és szinte legjobban felépített csapatát, az FHO Racinget, aki Peter Hickman munkaadója is egyben. A csapattulajdonos, Faye Ho azon kevesek egyike, akik nőként érvényesülnek a brit Superbike bajnokságban, és értek el átütő sikert a TT-n. A hongkongi származású Ho a Smith BMW-t vásárolta fel, és váltotta valóra régóta dédelgetett álmát egy versenyistállóról. Szüleit még gyermekként, hétévesen elveszítette egy balesetben, ezért nagyapja, a makaói multimilliárdos, és kaszinótulajdonos üzletember, a néhai Stanely Ho nevelte fel, és küldte egészen fiatalon Angliába, hogy nemzetközi iskolákban tanuljon. Faye Ho minden téren jelenség, üzleti érdekeltségei részletesebben nem tisztázottak, amit tudunk róla, mindössze annyi, hogy a brit Superbike bajnokság VIP parkolójában pihenő türkiz Lamborghini Aventador hozzá tartozik, hogy a nagyapja közeli barátságban volt Fülöp herceggel, valamint hogy a brit Superbike bajnokság mindenható ura, Stuart Higgs tavaly megkérte a kezét, így jelenleg hivatalosan is a menyasszonya.

Ho első TT-s szereplését egy névadó szponzor is könnyítette, miután az amerikai, autós valóságshow-celeb, Richard Rawlins aka Gas Monkey kihasználta a lehetőséget, és azon túl, hogy végtelen mennyiségű időt pózolt, és az egyetlen szürkeként regisztrált Ferrari F40-nel furikázott a szigeten, maradt némi ideje, hogy a saját gyártású energiaitalát is népszerűsítse Hickman motorján.

Hasonló tőkeinjekciót kapott a Dean Harrison-féle Kawasaki alakulat is, akik Silicone helyett DAO Racing néven folytatták, ami végeredményben egy tulajdonosbővítést jelentett, miután Clarissa Beadman mellett feltűnt a tulajdonosok között Sommai Nantakoon is. Beadman, a Silicone mérnökiroda tulajdonosa közismerten nagy motorőrült, és rendszeresen feltűnt már korábban is bizonyos versenyzők mellett, élettársa, Nantakoon számára viszont egyelőre minden az újdonság erejével hat. A Man-szigeten élő thai nő jelenleg a szigeten is bejegyeztetett DAO Hoding gazdasági társaság vezetője. A vállalat tevékenységi köre pedig javarészt tengeri szállítmányozásra, befektetésekre és ingatlankezelésre épül. A két territórium között kapcsolatot hirdeti a logóban fellelhető Man-szigeti és thai zászló.

Velük ellentétben a Michael Dunlop Racinget támogató lemezlovas legenda, Carl Cox jelenléte sokkal egyértelműbb és nyilvánvalóbb, vagyona teljesen jól behatárolható, csakúgy, mint az idén megjelenő, és versenyt, valamint csapatot is szponzoráló eletromos gépeket gyártó Milwaukee, vagy a TT létrejöttében oroszlánrészt magára vállaló Monster energiaitalgyártó vállalat.

Az utóbbi időben azonban egyre többen állítják, hogy az egészet, a szintén egy versenyt magára vállaló, az eseményt globálisan is szponzoráló RL360 biztosítótársaság - amely offsohre megtakarítások védelmére szakosodott, befektetéseket szolgáltató tőkealapkezelő, javarészt ázsiai, afrikai, Közel-Keleti, amerikai, és európai partnerekkel – fogja össze, és alkotja egy nagy egésszé.

Nagyjából ők azok, szimpátiától függetlenül, akik nélkül ez a rendezvény nem jöhetett volna létre, hiszen, ha nem lennének, a versenyzés képtelen lenne a fejlődésre. A TT pedig egy nehéz rendezvény, amely nem mindig a legszebb és legbarátibb arcát mutatja. De valamiért még ennek ellenére is kitartunk mellette, talán a benne lakozó varázslat és vitalitás, és az alábbi esetek miatt.

Péntek este, kissé megtörten ültünk az ebédlőasztalnál. David, a 71 éves friss Marshal, aki élete első TT élményét szerezte, meredt némán maga elé. Így valamilyen okból vezérelve zenét kapcsoltam a telefonra. Jimi Hendrixtől szólt az All Along The Watchtower, amikor David könnyei potyogni kezdtek. Elmesélte, hogy a fiatalságát juttattam észbe, amikor 1970 nyarán a jersey-i rockfesztiválon pont ezt a számot hallgatta a barátaival a sárban fekve az élet történésein merengve. És akkor, abban a pillanatban azt hitték, minden örök. Jimi Hendrix néhány hónappal később meghalt, ő pedig az Egyesült Államokba költözött, és életvitelszerűen többé nem tért vissza. Ott, a konyhaasztalnál abban pillanatban mégis azt érezte, talán újra tizennyolc, és soha nem gondolta, hogy ezt a Man-szigeti TT adja neki vissza.

Másnap, röviddel a Senior után a lakóautók között baktattam, hogy interjút készítsek Glenn Irwinnel. Szomszédja, John McGuinness még egy kempingszékben ült, és szendvicset evett, a visszavonulásról pedig hallani sem akart. Irwin behívott és sörrel kínált, barátai, és felesége, a karon ülő gyermekkel ott ültek körülötte. A beszélgetés végén jelezte, jövőre ugyanitt, mert mindenképp visszatér. A kijelentés hatására lágy női hang szólt a háttérből: „Tényleg, ezt még nem is mondtad?” – A feleség szemmel láthatóan cseppet sem volt boldog, melyre Irwin laza hanyagsággal reagált. – „Persze, és Johnék (McGuinness) is jönnek.” – melyre a feleség még inkább felhúzta a szemöldökét és csak annyit kérdezett – „Becky (McGuinness felesége) vajon tudja már?”

Másnap, a Senior után a repülőtérre igyekezve megálltunk még egy gyors ebédre, és vártuk a sült halat. 2009 Senior TT győztese, Steve Plater állt mellettem a televíziós stábbal kiegészülve, amikor egy göndör juhászkutyával érkező férfi lépett mellé, és elmesélte, hogy 2009-es győzelmének idején ezzel a kutyával nézte a versenyt, és a Platerről készült fotók egyikén a háttérben látható. A történet hatására a brit ex-versenyző azonnal letérdelt a kutya mellé, és szelfizett vele, mire a férfi szintén könnyezni kezdett, felesége pedig nevetve megindult inkább a fagylaltozó felé, maga mögött hagyva gyermeteg férjét.

Nagyjából ez a Man-sziget atmoszférája, erről szól ez a rendezvény. Bensőségről, tétova támogatásról, imádatról és utálatról, családokról, elfogadó társakról és szülőkről.

Ahogy a hegymászó édesapja mondotta. Idézet Bibók Bea pszichológus oldaláról:

Az volt a dolgom, hogy nagyszerű embert neveljek belőle, aki szeret élni, és azt csinálja, ami őt boldoggá teszi. Az kötelezett arra, hogy én is hasonlóan éljek, ne legyek olyan, mint aki bort prédikál és vizet iszik. Én átadtam, amit tudtam, nemcsak szavakkal, hanem az életemmel is. Aztán bíztam benne, hogy ő is megtalálja, amitől boldog ember lehet. Hát hegymászó lett belőle, a legjobbak közül való. Boldoggá tesz, hogy a fiam boldog ember, a hegyen különösen az. Tudja, ha ott teljesedik ki, akkor oda kell mennie, ez a dolga.

Ezt tanítottam meg neki. Az én dolgom pedig az, hogy elfogadjam, veszélyes, amit csinál.

Bíznom kell abban, hogy minden alkalommal hazatér. Ha pedig meg kell halnia a hegyen, akkor tudom, hogy ott halt meg, ahol mindig is szeretett lenni. Ahol boldog embernek érezte magát. Nekem pedig az lesz a dolgom, hogy elfogadjam a halálát. Tudni fogom, hogy az utolsó pillanatig boldog emberként élt a fiam.”

Én pedig köszönöm mindenkinek, akit ezt a TT-t lehetővé tette, amely talán a különös pátoszt inkább maga mögött hagyva az egyik legnehezebb volt, amin valaha részt vettem.

Rovatok