Paulovits Imre az a fickó, aki rendszeres vendég volt a legendás svájci világbajnok, Luigi Taveri otthonában, és talán az egyetlen újságíró, akit barátjául fogadott. Ezek után azon már meg sem kell lepődniük, hogy a MotoGP paddockban előre köszönnek neki a versenyzők, legyen az Rossi vagy Márquez. Davide Brivio kifejezetten a spanja, és nem azért étkezhet szabadon szinte bármelyik csapatnál, mert rámenős, hanem azért, mert meghívják, szívesen látott vendég, tisztelik a szakértelmét és motorsportba fektetett energiáit. Ami földi halandónak álom, Imrének az otthona, csakúgy, mint akár a Ducati főhadiszállása, ahová ha időpontot kér, általában Davide Tardozzi fogadja.

Michael Woolaway, a Deus kaliforniai, és az Államok egyik legnevesebb motorépítője számára talán kizárólag Imre az egyetlen európai, akiben feltétel nélkül megbízik, és rendelkezésére bocsátja legfrissebb építéseit, hogy azokat próbálgassa a hollywoodi hegyekben, Eskil Suter pedig őt hívta először, amikor Oscherslebenben tesztre invitált néhány ex-versenyzőt, hogy bemutassa az újonnan fejlesztett, ötszázas, kétütemű fenevadat.

De ő volt az a fickó, aki a hírhedt, 1947-es hollisteri lázongás hatvanadik évfordulójára – mely Benedek László, the Wild One című filmjét is ihlette, Marlon Brando főszereplésével – a városba utazott, és végigmotorozott a főutcán, gigantikus cikké alakítva a történetet. És azt hiszem, a Harley-Davidson sem adta volna másnak gyári dirt track versenyzőjük, Kenny Colbeth, Harley XR750-esét, mintsem neki, a daytonai döngölt agyagon.

2008-ban hívtam fel először, Böröczky Pepitől kaptam meg a számát. Majd miután közöltem vele, hogy ki vagyok, és miért keresem, két órával később raktam le a telefont. Félkérdeseket tettem fel, amely elég volt számára, hogy megállapítsa, épp egy önmegvalósításra vágyó fiatal bolonddal beszél, és két másodperc után már partnerként kezelt. Akkor tudtam meg, hogy épp Portimaóból érkezett, ahol az aktuális világbajnokságon induló Superbike motorokat tesztelte. Szintén akkor tudtam meg azt is, hogy Michael Schumacher a visszafordító kanyarban kívülről előzte Bayliss Ducatijával, miközben ő épp Haga Yamaháját próbálta, pedig ő sem volt lassú, cseppet sem.

Sokan úgy jellemzik Imrét, hogy ő a magyar Alan Cathcart, mások úgy vélik, Cathcart az angol Paulovits Imre. Pedig Imre – vagy ahogy a legtöbben ismerik: Imhe – anyanyelve nem a magyar, mivel édesanyja német, ezáltal hiányoznak az r betűi, ez pedig egyszerre vált védjegyévé és irigy pályatársak hecceléseinek tárgyává. Bár a pályatárs szó sem megfelelő, mert Paulovits Imre valójában nem pályatársa senkinek, ő egy intézmény, egy személyben. Felfoghatatlan szerencséje a magyar olvasóknak, hogy amikor Magyarországon élt, nekünk is írt cikkeket, és főszerkesztette a Motorrevüt. De mindig is nemzetközi pályán mozgott, mint újságíró és mint motorversenyző is.

Első beszélgetésünk végére úgy döntött, megjelenteti Marco Simoncelli és Troy Bayliss interjúimat, így tett fel a motoros újságírás térképére, úgy, hogy neki köszönhetően előbb jelent meg cikkem a Motorsport Aktuellben, mint a magyar sajtóban. Tulajdonképpen neki köszönhetek mindent. Ezért is tartottam fontosnak, hogy felköszöntsem hatvanadik születésnapján, lehetőleg személyesen – mivel ez most nem jöhetett össze, megteszem mindenki előtt, ünnepélyesen.

A következő emlékezetes pillanatunk egy családi nyaraláson ért utol, amikor egy cikk miatt egyeztetnünk kellett, és lementem a szálloda halljába este kilenc körül, hogy felhívjam. Csak arra emlékszem, a recepciós aludni tért, és megkért, majd kapcsoljam le a villanyt, ha végeztem. Hajnali fél ötkor kerültem ágyba, a témák egy részét már elfelejtettem, de mivel Imre imádja a hozzá hasonló betegeket, akik valóban kíváncsiak a történeteire, nem esett nehezére mesélni. Az utolsó emlékmorzsa, amikor pécsi, orvosi egyetemen eltöltött éveiről mesélt, és arról, hogy amatőr rali karrierbe kezdett, ahol összebarátkozott Ranga Lászlóval, meg hogy a havas Mecsekben egy régi Ford Transittal edzettek. Bevallom, ez már az a szint volt, hogy az agyam égett, és hittem is, meg egy kicsit talán nem is, de délelőtt már ott voltak a levelezésemben a képek bizonyíték gyanánt. Azon a ponton elengedtem mindent, és nyugtáztam magamban, Paulovits Imre valóban nem egyszerű eset.

Soha nem feledem azt sem, hogy a legérdekesebb és egyben legnagyobb kihívást is neki köszönhetem, amikor versenyt kreált a Motorsport Aktuell és a Motorcycle News között. Az MCN akkori sportújságírója, jelenleg MotoGP szakkomentátora, Matthew Birt online interjút készített az akkor még névtelen, csak Valentino Rossi féltestvéreként ismert Luca Marinivel. Imre ezen berágott, és szeretett volna ráfejelni, ezért megkért, utazzak el Tavulliába, és Marinit otthonában interjúvoljam meg. Az előkészületek két hónapig tartottak, de végül szerencsém volt, és minden jól alakult, Marini így az Aktuellnek adta élete első nemzetközi interjúját, Imre pedig boldogan lobogtatta a magazint a szerkesztőségben és a következő MotoGP versenyen.

Néhányan azt is tudjuk, Imre egy időben kizárólag motorral járt, függetlenül attól, hogy épp mínusz volt odakint, vagy őrjítő kánikula, egy pár ezer kilométeres utat simán bevállalt navigáció nélkül, mert legtöbbször emlékezetből tájékozódott. Egy másik, hozzá köthető kissé bizarr élményem, amikor egy fagyos novemberben Stuttgart mellett kellett találkoznunk este nyolckor. Székesfehérvárról indultam, és igyekeztem úgy, hogy Imrével egy időben érkezzek. A szálloda foglalása, a papírok, mind nála voltak. Már Regensburgnál jártam, némi csúszásban, este hét körül, amikor hívott, hogy még a Motorsport Aktuell svájci szerkesztőségében van, de már nemsokára indul. Amikor este tíz körül megérkeztem a szállodába, jelezte, hogy már csak néhány oldalt kell írnia. Végül megkaptam a foglalási számot, a recepciós meg beengedett, így lefeküdtem aludni. Hajnali négykor arra ébredtem, hogy egy fekete anorákos férfi, táskákkal felmálházva, bukósisakban az ágyam végén matat.

A következő pillanatban pedig már azon kaptam magam, hogy Imre Gore-texben ül az ágyam végén, a sisak a kezében és mesél. Ha jól emlékszem, reggel nyolcig tartott a rege, majd lefeküdt aludni. Délben kelt, és közölte, szüksége lenne némi időre, mert lapzárta van. Soha nem láttam még senkit azóta sem, aki képes volt öt órán keresztül úgy írni, hogy meg sem szólalt, közvetlenül az újság laptükörbe. Engedték neki, mert képes robotként pontosan annyi karaktert írni, megadott időre, amennyire hajszálpontosan szükség van. Ez egy kívülálló számára félelmetes.

Arról, hogy újságíróként ő volt az egyetlen, aki Kozma Endre BMW R51RS-ével motorozhatott, talán már szót ejteni is felesleges, és arról is, hogy Sebastian Gutsch, a BMW motorkerékpár múzeumának kurátora és jogásza személyes jó barátja. Azt is tudom, hogy a legviccesebb történetek mindig abból kerekednek, amikor a Grossglockneri hegyi felfutóról mesél, ahol vicces, és kimondhatatlan nevű német versenyzőkkel harcolt a győzelemért. De azt is tudom, hogy elveit nem adja fel. Miután egyik legjobb barátja, Martin Loicht a TT-n életét vesztette, kerüli a Man-szigeti őrületet, és ha egy mód van rá, nem közöl arról cikket.

Egyszóval Imre élete, történetei, és motorgyűjteménye gyakran kémregénybe illő elemekkel párosulnak, és azt hiszem, ezekből mindenkinek csak apró morzsák jutottak. A teljes Paulovits-életművet feldolgozni lehetetlen, erre kizárólag ő maga lehetne képes, egyéb földi halandó nem. A fent leírtak is persze hiányosak, és tudom, hogy mindenkinek van legalább öt saját, vagy bővített verziója, de az elmúlt hatvan alapján még izgatottabban várom a következő hatvanat.