Totalbike Vakbarát Hírportál

Miért van ez? Amiért a pszichológusok, meg a bőrsejtológusok is mondják, hogy az ember hét évente alapjaiban változik meg. A hét persze nem szentírás, inkább olyan hat-nyolc év a vízválasztó, ami sokak szerint a párkapcsolatokban is válságidőszakot jelent, ha éppen teljesen nem áll a házasság a földbe.

A sejtek lecserélődése, hát igen, abba ne menjünk bele, mert jelentkezzen, aki darabra tudja, hány sejtje is van. Most már két jármű adta statisztikai merítésen vagyok túl – nem mondom, hogy erre egy magára valamit adó oktatási intézmény megadná a PhD-t, de azért van ebben 12 évnyi kutatómunka, úgyhogy ezúton közzéteszem.

A tézis: hat év alatt unok meg egy autót vagy motort, illetve nem is egyszerűen autót vagy motort, hanem egy komplett kategóriát. A vizsgálat tárgya egykori Mazda MX5 személygépkocsim, és ma már szintén egykori Yamaha VMax motorkerékpárom. Mindkettőt hat év tulajdonlás után adtam el, úgy, hogy kifejezetten meg voltam velük elégedve, szerettem őket és így utólag se tudok róluk rosszat mondani.

Zárójelbe: voltak már korábban is autóim, de azok vagy széthullottak (Renault 4, Renault 5), vagy beleszerettem egy MX-5-ösbe (Volkswagen Golf II. GTI). A Mazdával és a VMax-szal azonban egész kategóriákat untam meg. Amikor a Mazdát vettem, egyszerűen nem értettem, ki az az idióta, aki kupét vesz. Kupé?! Az meg mire jó? Nem praktikus, de nem is kabrió – oké, lehet vele gyorsan menni, de azt egy roadsterrel is lehet, ami egyszersmind kabrió. Aztán eltelt 6 év, és egyszerűen érthetetlenné lett számomra a kabriózás. Tűz a nap? Jézusom! Egyáltalán, mikor lehet normálisan kabriózni? Reggel néhány órát, meg este néhány órát, hiszen nyáron nap közben olyan erős az UV sugárzás, hogy leégünk és megfájdul a fejünk, mielőtt annyit mondanánk, hogy a kanyar előtt szúrok egy kettest, aztán csak kiadja valahogy. És hát persze lehet kabriózni decemberben is, de akit már júliusban se érdekel a műfaj, az aligha húz usánkát és nyit tetőt télen.

A Mazdát tehát alig használtam, a használatok pedig nagyjából arra szorítkoztak, hogy elvittem átgumiztatni, vagy akksit cseréltem, vagy eltrélereztettem, mert a több hónapos rámpán ácsorgástól a hátsó fékbetétek rárohadtak a tárcsára. Régóta tudtam, hogy nem kell, de mivel az autóm tökéletes volt, valahogy azt képzeltem, meglesz ez nekem holtom napjáig. Hiszen minek válnék meg tőle? Használni ugyan nem használom, mégis jó birtokolni egy tökéletes élmény-roadstert.

Aztán megláttam egy kupét, és elcseréltem rá.

A VMaxot hat éve vettem, motorjogsim második évében. Gyakorlatilag a VMaxon tanultam meg motorozni. Tudom, hogy hülyeség, de végül is így utólag visszatekintve sem magamat, sem mást nem öltem meg vele, de megjártam a Grossglocknert, Csehországot, Lengyelországot, Svájcot és Olaszországot, kellemes 36 ezer kilométert mentünk együtt (plusz ameddig nem ment a számláló). Attól függetlenül persze ökörség volt ezt első motornak megvenni, de egyszerűen fájt volna egy normális nakedre költeni a pénzt, amikor a Yamaha VMax volt az egyetlen, amit kívántam. Olyan motorért meg mindek adjon az ember kétmillió forintot, ami a szívét sem dobogtatja meg?

Emlékszem még, mit szerettem annyira a VMaxban. A disznó megjelenését. Az ordas hangját. Az egyedülálló vibrációját. És azt, ahogy ment, amit azóta sem tud egyetlen motor sem: hol alul nyomatékos, mint az állat, felül meg megbolondul, mint egy sportmotor. Jó volt vele. De közben beleszerettem egy Yamaha XJR-be, ami egy retró naked bike. És lassan, de annál biztosabban elvesztettem az érdeklődésem a VMax iránt.

Érdekes közös pont, amire most már oda is kell figyelnem, a JEL: ha egy járműbe veszek egy drága új akkumulátort, valószínűleg el fogom adni - az MX-5-öst is egy néhány hetes akksival adtam el. Még nem tudom, hogy eladom, hiszen akkor nem is vennék bele, pláne nem ötvenezer forintos Odisseyt, mint a VMaxba, de a vég elkerülhetetlen. El fogom adni. Már nem szeretem az igazán erős motorokat. Az XJR-em csak 98 ló, igaz, aki erősebb motorról ült rá, hüledezett, milyen jól megy. De az XJR inkább szépen megy, mint jól. Pont ez a power cruiser-dolog, amit annyira szerettem a VMaxban, szűnt meg érdekelni. Mostanában a stílusos és érdekes, karakteres naked-ekre gerjedek, meg az olyan cruiserekre, amikkel jó lassan menni.

Feldobtam a netre 1,3 millióért – hiába van szépen megépítve, úgy lőttem be, hogy ez legyen a legolcsóbb VMax. Én ha eladok, akkor el akarok adni, nem azon kéjelegni, hogy sikerült még százezret ráharácsolnom – tőlem érdemes autót-motort venni. Az első két érdeklődő akcentus alapján a keleti országrészből hívott, az egyik tuti debreceni volt; a jellegzetesen megnyomott t-ket lehetetlen nem észrevenni. Megmondtam nekik, hogy a VMax még KawaSzatinál van, aki hengerelteti az első kereket, mert testépítő pajtikám valószínűleg fogott vele egy medvét. Megcsinálja a féket, mert a kátyú miatt valószínűleg a tárcsa is károsodott, a benzinszintjezőt (testépítőnek motort kölcsön soha többé), meg valami tömítést. Bónuszként KawaSzati csinált egy szép alapjáratot is, mert egyikünk se volt vele megelégedve. Utóbbi gyakorlatilag egy komoly porlasztóhelyreállító műtét volt.

Hívott még egy csávó, aki szerintem leginkább beszélgetni akart, és ennek érdekében még egy VMaxot is vett volna. Végül pedig Zsolt, a szekszárdi tűzoltó. Megkérdezte, alkuképes-e az ár, mondtam, hogy az ár maximálisan alkuképtelen, hiszen ez nagyon így jó vétel, tudjuk mindketten. KawaSzati Laci gyönyörű gyári alapjáratot csinált neki, a gázreakció újra viharos lett, a fék jó, a futómű elviselhető, például a hátsó gáztartályból eresztett ki 9 bart. Az első futómű is javult, bár azt mondta, előre és hátra is sokkal kisebb rugók kellenek, akkor lesz az igazi. Ekkor azonban már tudtam, hogy el akarom adni, úgyhogy ezeket már nem kértem, úgyis csak olyan 5-10 ezer forintos tételek.

Zsolt leadta a váltást, elhozatta magát egy tűzoltó kollégájával, én meg felhoztam MAX 921-et a garázsból. Szati egyetlen slendriánságaként dőlt a benzin az egyik porlasztóba vezető csőből, úgyhogy leállítottam, Zsolték átgurultak a szomszéd Obiba gyorskötözőért, én meg addig elkezdtem kitöltögetni a legújabb fajta adásvételiket.

Kötöztünk, a folyás megszűnt, Zsolti felvette a bőrjakót, átadta a lét, megszámoltam és jó egészséget kívántam a VMaxhoz. Aztán elment. Ki se próbálta, azt mondta, nézegette eleget, jó lesz ez. Megköszönte, elhúzott. Én meg felvettem a távozást, és mindenféle érzéseim voltak a biznisszel kapcsolatban. Elsősorban örültem, hogy túl vagyok rajta, és egy kicsit büszke, hogy meg bírtam tenni. Másodsorban szomorú voltam, mert végül is a VMaxon tanultam meg motorozni, ezzel tettem az első nagyobb túrákat. Egyszer még gumit is füstöltem. Viszont örülök, hogy legalább a hangját felvettem így távozóban. Szép, mérges, férfias. Ha nagyon hiányzik, most már nem kell lemennem a garázsba, csak kattintani egyet.

Most megint csak két autóm és egy motorom van (plusz egy robogó). Két út áll előttem, hiszen mindnyájan tudjuk: egymillió-háromszázezer forint nem boldogít.

Van aki álló nap képes polírozni a motorját, de van aki csak egyszer, szezon végén pucolja le a gépet. Bármelyik kasztba is tartozik a tulajdonos, biztos, hogy a mutatós csajbrigád kedvéért átadná a szivacsot.

Mozi indul!

Korábban már többször beszámoltunk az Afrikában élő magyar pár túra-előkészületeiről. Több olvasónk adott tippeket az úthoz: Tom és Sophie legalább félig felkészülve vághattak neki az útnak.

Néhány nappal ezelőtt szerencsésen hazaérkeztek, épségüket bizonyítja ez a levél is:

Kedves Árpád!

Megérkeztünk, jól vagyunk, túléltük. Úgy tűnik, az égiek megfelelően lelkiismeretesnek tartották a felkészülést, így élesben semmilyen szerszámot, pótalkatrészt nem kellett használnunk. Mindezt ketten, egy 16 éves 350-esen, 20-30 kg csomaggal, két sivatagon át, több mint 4000 km-en keresztül. Kezdőként...

Ennyit Frei Tamás stílusban, a valóság ugyanis árnyaltabb. Bár a 4000 km az eltévedésekkel és helyben motorozásokkal kb. 4200 km volt, ennek legnagyobb részét azonban jó minőségű országutakon tettük meg, mindössze 500 km esett homokos-zúzottköves, ám szintén rendszeresen kezelt szakaszra. A két sivatag (Kalahári és Namíb) közül az előbbi nem is sivatag a definíció szerint, mivel 200 mm feletti az éves csapadékmennyiség.

Itt kihívást csak a végtelen unalom, a meleg és a töltőállomások hiánya okozott. Az út végig bármilyen strapabíró személyautóval teljesíthető lett volna, minden valószínűség szerint jóval kényelmesebben és gyorsabban. Nekünk mindez tizenhét napba telt, amelyből hármat pihenéssel töltöttünk, elsősorban az Atlanti-óceán meglepően hűvös partján.

A Namíb-sivatag azonban valódi sivatag, pont úgy, ahogy az ember elképzeli: forró, kietlen, a mindent elsöprő magány érzését kelti. Az út hiába rendelkezik kő alappal, gréder hiába járja folyamatosan a szakaszt, a homok rátelepszik és kiszámíthatatlanná teszi a motoros számára. Az egyetlen megoldás a folyamatosan nagy gáz adása, a gyorsan haladás, aminek persze ott vannak a veszélyei egy esetleges esésnél. Számos „'majdnem” szituáció ellenére végül sikerült bukás nélkül megúsznunk a sivatagos részt, ahogy egyébként az egész utat is.

Azért akadtak meglepetések, apró gondok is. Rögtön elindulásunk után már 120 km-t követően elfogyott a benzin, takarékra állítást követően csak újabb 25 km-t sikerült megtenni. Nemcsak a motor fogyasztása nőtt megpakolva 5l/100km környékére, az is egyértelművé vált, hogy a gyári 9 liter helyett 7 literes a tank.

Amatőr hiba egy valódi amatőrtől. Mindez naplemente környékén, még fél órányira a következő kúttól, Dél-Afrikában egy Township közelében. Az apartheid alatt a „fehér” városmagok mellett a kormány szánalmas bádogvároskákat épített a „fekete” lakosság számára. Ezek környékén a legrosszabb az amúgy is borzasztó közbiztonság. Szerencsére néhány száz méterre egy farm dolgozóinak lakásai álltak, igazi búr (akiket nem kevés negatív felhanggal gyakran Afrika fehér törzséne hívnak kegyetlen történelmük miatt) lakosokkal. Itt csalódtunk először a búrokkal szemben bevallottan fennálló előítéleteinkben.

A szemlátomást szegény család feje első szóra kocsiba ültetett és elszáguldottunk az első benzinkútig, ahol megtöltöttem 6 literes tartalék kannánkat. A valaha gazdag bányavidék mára csak bezárt üzemeket, alkoholistákat, nyomort és kiélezett faji ellentéteket hagyott maga mögött – jó volt továbbállni.

Két nap alatt értünk Botswana fővárosába, Gaborone-ba. Ez az ország az egész szub-szaharai Afrika példaképe: békés függetlenné válást követően a gyémánt és a kiegyensúlyozott kormányzás errefelé példa nélküli egészségügyi és oktatási színvonalat, közbiztonságot hozott. Ezt leszámítva azonban az ország lapos és száraz. A transzkalahári országúton keltünk át és érkeztünk meg újabb két nap alatt Namíbiába, miután a vízumot nagy nehézségek árán megszereztük.

Az ülés a napi 4-500 km megtételét követően kezdett elviselhetetlenül kényelmetlenné válni a végtelen egyenesekben. Az első kerék is elkezdett rázni, amit Gaborone-ban megnézettem egy szervizben: a felni ütést kapott, de nem lesz vele gond. Itt egy mozambiki portugál mester szemre is fertelmes hegesztéssel meghosszabbította az oldaltámaszt. Amikor látta az arcomon a megrökönyödést, rögtön jelezte: keressek hegesztőt, ő igazából szerelő, nem is ért ehhez. Afrikában egyébként elképzelhetetlenül nehéz és drága megfelelő szolgáltatást kapni, legyen az kőműves munka, vízvezeték- vagy akár motorszerelés. Ha ez ember elfogadja ezt, sok meglepetéstől megkíméli magát.

Namíbia 1990-ig Délnyugat-Afrika néven az Apartheid fémjelezte Dél-Afrika egyik tartománya volt, azóta azonban büszke és független állam, Botswanához hasonló gazdasági mutatókkal és ásványkincsekkel. Nevéről majd' mindenkinek az azonos nevű sivatag jut eszébe, azonban az ország csodálatos természeti változatossággal bír, minden nap igazi élmény volt.

A tengerpart 30 km-es sávja hűvös az Antarktisz felől érkező hideg áramlat miatt, a víz fürdésre alkalmatlan, a part pedig sivatagban folytatódik. Az 1500 kilométerrel korábban cserélt, olcsó lánc vészes mértékben nyúlt, nap mint nap állítani kellett. Közeledett a tűrőképesség vége, így Namíbia fővárosában, Windhoek-ban méregdrága áron ez is cserére került o-gyűrűs verzióra. Ezt 2000 km-en keresztül később egyszer sem kellett állítani. Namíbia egyébként valaha egyike volt a kevés német gyarmatnak, így itt ma is az 1516-os Német Tisztasági Törvény alapján főzik csodás söreiket.

Visszafele az 1500 km-es út Lesothóig végig nyílegyenes, kietlen, meddő területeken át vezetett, itt már kezdett kijönni rajtunk a fáradtság, jó volt megérkezni. Egyetlen defektünk sem volt, a motor összesen 2,5 liter olajat evett meg 90-100-as tempó mellett, a legritkább esetben sikerült azonos olajat kapnom, miután elfogyott a tartalék. A csomagtartót folyton toldani-foldani kellett a lógó táskák miatt, ezt szorítógyűrűvel, gallyakkal és természetesen duct tape-pel oldottuk meg.

Ezúton szeretném még egyszer megköszönni minden hozzászóló segítségét, jókívánságait. Mindenkinek csak azt tudom tanácsolni, hogy ne féljen időként merész döntéseket hozni az életben, a végkimeneteltől független az ember csak megerősödve, boldogabban jöhet ki belőle. Jó motorozást!

Baráti üdvözlettel,

Tom és Sophie

Ajándékot kapni jó, és nem a méret meg az érték a fontos. A pin-up vonalat nagyon érző – tudják, színes tetkók meg vagány frizura – hölgyismerősömtől, Kittitől kaptam ajándékba ezt a kis dobozkát. Egy-két napig nézegettem az asztalon, majd rájöttem, mi legyen vele: megtöltöttem az allergiagyógyszereimmel.

Nagyjából öt centis és pléhből készült. Felületére régi reklámfotót szitáztak: bájos hölgy az édes kis Ducati 60-on. A négyütemű egyhengeres 1949-ben jelent meg – motorja ugyanaz volt, mint a legendás Cucciolóé. Ez a blokk volt a Ducati első négyüteműje, Aldo Farinelli tervezte.

1953-ig gyártották a népszerű gépecskét. 2,25 lóerőt adott le 5000-es fordulaton, ami mai szemmel sem rossz. Végsebessége 64 km/h volt. A hátsó kereket háromfokozatú váltó közbeiktatásával, lánccal hajtotta. A teletankolt tömege mindössze 49 kiló. Naná, hogy kéne a doboz mellé.

Kunio elindult, és mi vele tartottunk egy darabon. Szerencsénk volt az időjárással: alig néhány csepp áztatott minket, az út nagy részén nyugodtan motorozhattunk.

Ma reggel a Red Baron udvarán mintegy ötven ember várta a japán utazót, hogy jószerencsét kívánjanak még fél évig tartó útjához. Bevallotta, nem számított ennyi emberre, meglepte őt az a szeretet és segítség is, amit Magyarországon kapott – köszöni szépen, nagyon jól esett neki.

18-20 motorból álló konvojjal indultunk meg az 1-es majd a 811-es úton. Székesfehérvárra kilencen érkeztünk, de ketten még innen is továbbkísérték a Balaton felé. Kunio Hévízre készül, majd a pancsolás után Szlovákia irányában lép ki az országból.

Megígérte: ha internetközelben lesz, fényképekkel és beszámolókkal próbálja majd meghálálni a magyarok és olvasóink jóindulatát, segítségét.

Nem csak a közbiztonság terén vagyunk elmaradva Japántól, hanem a szolgáltatásokban is. Kunio csöppet meglepődött hivatalos fordítóirodánk csigatempóján – a rendőrség által magyar nyelven kiállított dokumentumot szerette volna angolul látni, hisz odahaza bizonyítania kell, hogy ellopták Suzuki Djebeljét. Nem volt jókedve, de biztosítottuk, hogy majd utánaküldjük postán Spanyolországba, addigra eljut odáig.

Meglepetés kellett ahhoz, hogy felviduljon: inkognitóban indultunk hullazsáknak becézett tengerésztáskát venni, de a Bembo Motornál felismerték a japán világutazót. Megvenni nem hagyták, ajándékba megkapta, ahogy a láncspray-t és a gumipókot is.

Amikor kávéra hívtam a szerkesztőségbe, el sem engedte a szatyrot; úgy vettem ki szavaiból, hogy ilyet Japánban nem kapni. Pedig rendkívül praktikus, sőt még olcsó is – nem véletlenül választja oly sok motoros mifelénk. Miután megnyugodott, meg is etettük: a sarki rétesezőben Kunio örömmel csodálkozott rá a magyar gasztronómia édesebbik oldalára. Kifejtette, ilyen kéne otthonra is.

Aki nem riad vissza az eső lehetőségétől, jöjjön el holnap reggel kilencre a törökbálinti Red Baronba, ahonnan Aoki Kunio elindul. Ha motorozni nincs is kedvük, egy kézfogás belefér – az utazónak szüksége lesz a jószerencsére. 

Az Icon tudja, mi a dörgés. Klassz cuccokat gyártanak, király videókat forgatnak, beteg motorokat építenek. Napokban publikálták legújabb anyagukat, amelyben a furcsa vasak mellett a poré és a kavicsé a főszerep.

A csapnivaló kezdet után Kunio megszerette Magyarországot. Ugyan ellopták motorját és holmijának egy részét, de az olvasók és a szívesen jött támogatók segítségével újra kistafíroztuk a világutazót.

Tegnap délután szemerkélő esőben gurultunk ki a Red Baronba. A Honda Dominator elkészült, minden szükséges karbantartást és átalakítást elvégeztek rajta a szervizben. Az ülést átszabták, szivargyújtót kötöttek be és az oldaltámasz talpát is kibővítették – így biztosan nem süpped be laza talajon. Megújult a láncszett, a fékbetétek, és új olaj is került a blokkba. A cég extra ajándéka a pótgyertyák mellett egy atombiztos zár – remélhetőleg nem csaklizzák el ismét a motort.

Kunió leírhatatlan boldogságban feszített új csizmájában és kesztyűjében a frissen kapott motoron – a magyarok mindent megtettek, hogy befejezhesse kalandos útját. Eurázsia után most vár rá Afrika; aki szeretne jó utat kívánni neki, vasárnap reggel megteheti, sőt egy darabon el is kísérheti.

Gyülekező 9.00 és 9.30 között a Red Baron udvarán, Törökbálinton. A közelben benzinkút is van, aki akar, tankolhat. Viszlát, vasárnap!

Már-már otthon érzi magát Budapesten Kunio, a japán világutazó. Két hete érkezett Budapestre, de maga sem gondolta volna, hogy ilyen hosszúra nyúlik magyarországi kirándulása.

Mint azt megírtuk, a turistaszállás lépcsőházából ismeretlen tettesek ellopták túrára felkészített Suzuki Djebel 250-ét. Veszélybe került az út folytatása, de cikkünk nyomán hihetetlen összefogás és segítséghullám indult el.

Pénteken büszkén számoltunk be arról, hogy a 6x6 Taxi jóvoltából pótmotor került: Kunio egy Honda Dominatoron folytatja. A túraenduró felkészítésén éppen az utolsó simításokat végzik a Red Baron szerviztechnikusai – az afrikai utakon nélkülözhetetlen a megbízható működés.

Mivel az ellopott Suzuki dobozában ott volt felszerelésének egy része, a Shox motorosbolt megsegítette az utazót egy Forma Street Evo csizmával és egy pár Shox Daytona kesztyűvel. Ha minden jól megy, hétvégén már ezekben indul el Kunio – terveink szerint egy baráti konvojban kísérjük el őt a Balatonig. A rajt pontos dátumát mihamarabb tudatjuk. Jönnek, ugye?

A túramotor ismérve a megbízhatóság. Hiába az erő és szépség, ha az országhatárt sem leszünk képesek elérni — hogy Kunió elhagyhassa az Unió területét, motorját alaposan át kell nézni és felkészíteni az útra.

A lopott motorja helyett kapott Dominator 650 egészen jó állapotban van, de Afrikában már nem nagyon lesz lehetősége a most még éppen jó alkatrészeket kicserélni. Éppen ezért a túraenduró átkerült a Red Baron törökbálinti műhelyébe, ahol azonnal megkezdték az állapotfelmérést.

Ami biztos, hogy a láncszett elöregedett, és a fékbetéteket is érdemes már most újra cserélni. A cég százpontos japán felmérési rendszere talán újabb apró hibákat is kiszúr; ezeket mind kijavítják a jövő heti indulásig. A próbaúton feltűnt az ingadozó alapjárat, biztos, hogy a karburátort hangolni kell. 

Az első (saját-)motoros szezon után végignéztem, mit kellett még venni a Honda mellé, hisz eredetileg az volt a duma, hogy olcsón fogok motorozni, hogy megérje. Mármint ne költsek többet a projektre, mint amennyit a nem autózással megspórolok.

Egyszer már írtam erről, már ami a fogyasztást és az egyéb motorfenntartási költségeket illeti. Azóta legfeljebb annyi változott, hogy kiderült a Xelvisről, hogy tud 3,6-ot is fogyasztani, ha akar. És közben országúton közlekedik. Amúgy városban tartja magát a 4-4,3 tartományhoz, ami szintén nem rossz.

Így, a szezon vége felé közeledve az emberfenntartás költségeit is át akarom nézni, és néhány fura szempontot érdemes figyelembe venni azzal a pár cuccal kapcsolatban, amit vettem. Persze ez nem jelenti azt, hogy mindent jól választottam ki – sőt. De legalább lehet belőle okulni.

A cuccaim, kivéve az esőruhát, az lemaradt a képről. Ja, és a nyári dzseki is

Szerencsére nem teljesen cuccmentesen indultam neki a motorozásnak. Kesztyűt már a vizsgára vettem az akkori irodánkhoz közeli motoros áruházban. Félig bőr, méghozzá nagyon finom, a többi része szellőzős szövet. Nagyon kényelmes, és bár nyári kesztyűnek tűnik, inkább nevezném átmenetinek. Úgy tíz fok táján kezd benne fázni a kezem, nem is tervezem, hogy ennél nagyobb hidegben motoroznék. 2006-ban vettem, ekkor olyan hétezer forint körül volt. Azt hiszem, nem volt olcsó, de nagyon gyorsan kellett megvennem, és mivel tényleg jó, nem bántam meg.

Jó kis kesztyű, kényelmes és szellőzik

Nemrég valamiért nézegettem, és látom: ebbe bele van préselve egy Difi felirat. Tudom, ez egy márkanév, ez valami jobb cucc. Azonban megfogadtam, hogy nem vagyok hajlandó név alapján vásárolni, csakis azt veszem figyelembe, milyen a termék. Tehetem, mert nem vagyok elég tájékozott, és nem is akarok különösebb energiát fektetni abba, hogy betanuljam, mi a menő. Egyszerűen azért, mert nem szánok az egészre sokat, sőt. Márpedig a márkákat arra találták ki, hogy levegyék a hobbimotorosokat, akiknek valamiért imponál, hogy GSX-R-nek öltöznek. Én kifejezetten olcsó dolgokat veszek, amelyek – így vagy úgy – szarok. És ha már szar, legyen rettenetesen olcsó, mert a kicsit olcsó is pontosan ilyen puruttya vacak.

Haladjunk tovább a sorban. Bukósisak, tavalyról. Lidl gazdaságos, kínai gyártmány, volt vagy 13-14 ezer forint, ami tavalyi árszinten jó vétel volt. Felnyitható az állvédője. Az idén már olcsóbban is lehetett ilyesmit (értsd: kínai bukót) venni, mivel letérdelt a motoroscucc-piac. A Lidl 2010-ben egy másik, jobb, szebb és beépített napszemüveggel rendelkező modellt árult, ami igényesebben is volt megcsinálva, most láttam valamelyik boltjukban, 11 ezer körüli áron.

Olcsó volt. Jónak nem mondanám, csak egy határig

Az én típusomat egyébként máshol is fellelni. Tavaly ott figyelt a Keeway képviselet polcán, de most nem találtam a weblapjukon. Lehet, hogy tévedek és rosszul láttam, bár az ember megismeri a sisakját. Ellenben hírszerkesztőnk felfedezte a tutira azonos Motowell FU-2-t. Bár a neten azt írják, hogy 18 ezerbe kerül, a boltban biztos odaadják olcsóbban, ha a Lidlre hivatkozik az ember... Igaz, itt legalább van színválaszték (fekete-szürke-fehér), szemben a diszkonttal.

A sisak nem egyértelműen rossz, csak félig. Például, az állrésze nyöszörög picit, és nem kifejezetten csendes. Mivel úgyis zömében városban szaladgálok, a zaj nem elviselhetetlen.

Úgy 110-től viszont használhatatlan. Teljesen becsukott plexivel a menetszél elkezdi kiszívni az ember agyát a fülén keresztül. Igaz, a Xelvis esetében az is baj, hogy a fejem pont az idom keltette turbulencia közepén van. Ha kinyújtózkodok, és a sisak kikerül ebből a zónából, szép, egyenletes surrogássá szelídül a hangzavar. Apró probléma, hogy alulról elég gyakran bekóvályog egy-egy bogár, és a csat állítása meglehetősen primkó, állandóan kilazul az állheveder, és újra kell állítani.

Viszont a felnyitható állrész zseniális találmány. Egyrészt, nem kell mindig levenni az emberekkel való érintkezéshez, vagy például iváshoz. A sisak nem túl nehéz, 1650 gramm, a márkásak sem könnyebbek. Igaz, valamivel terjedelmesebb, mint egy sima állvédős bukó, ezért sok robogó rekeszébe már nem fér be. A plexit kivenni egyszerű, nem karcosodik, nem igazán hajlamos a párásodásra sem. Adtak hozzá pótplexit, meg zsákot is.

Talán nem L-est kellett volna vennem belőle, hanem egy passzentosabb M-est, mert a belső párnázat tényleg tömörödik kicsit, és elkezdett a sisak picit lötyögni. Ezt be kell kalkulálni vásárláskor. Most egy M-es vaskosabb arcpárnája van benne (ez volt a dobozban tartalékban, össze-vissza kavarodnak a cuccok a Lidlben...), így azért nagyjából jó.

Az utolsó Honda előtti vétel az esőruha volt. Könnyűen ment az otthoni PR is, hisz az én okos feleségem (aki rendkívül csinos is) elfogadta, hogy amikor Árpád mindenféle robogók kipróbálására kényszerít, ne ázzak meg. Ez is lidlis, volt valami hatezer forint. Azért itt vettem meg, mert ők kezdték először akciózni. Örök tanulság: amit egyszer akciózni kezd a Lidl, az hamarosan lesz az Aldinál is. Ha nem tökéletes, érdemesebb kivárni a másikat, rosszabb biztos nem lesz, viszont előfordulhat, hogy jobb.

Így lett kezeslábas esőruhám, pedig ez nem olyan praktikus, mint a kétrészes: amikor az ember venné fel, mindig elakad a protektorokban. Ez még otthon felvéve nem akkora gond, viszont ha elkap a zápor menet közben, akkor börleszket lehetne forgatni rólam.

Először is: szakadó esőben nem veszed le a bakancsot, és még kapkodsz is. Én az első alkalommal téptem szét így a lábrész bélését, ami a következő alkalommal még viccesebb volt. Petőfi-híd, dugó, zápor. Hová csusszant be a lábam? Persze, hogy a bélés és a külső anyag közé. Eltelt kis idő, míg fél lábon ugrálva rájöttem, mi lehet a gond.

Eztán jön a következő szívás, a felső rész felvétele. Nekem már a kabát könyökprotektorjánál meg szokott akadni, ami azért jó, mert aztán se föl, se le, még a kezeimet sem tudom használni. Ja, és közben lent vágja a tökömet, minél inkább akarok szabadulni, annál jobban. Eztán a David Copperfieldtől ellesett hullámzó izommozgással felküzdöm valahogy a vállprotektorig a cuccot, majd kidolgozott hátizmaimat az eddigi homorításból átfeszítem domborításba, és jó esetben már rajtam is a hacuka.

Az egész úgy néz ki, mint amikor egy kezdő szabadulóművész az első kunsztot tanulja, ami nyilván tetszik a közeli droszton unatkozó taxisoknak. Belülről ez azért nem ennyire vidám, mindig attól félek, hogy eldőlök és még a sárban is meghempergek, gúzsba kötve. Gondolom, ilyenkor a járókelők segítségét kéne kérnem. Ami így szarrá ázva még kínosabb szitu, pláne, hogy eredetileg az volt a cél, hogy ne legyek csurom víz. Még szerencse, hogy amúgy kényelmes az overál.

Ezek után senki sem csodálkozik ugye, hogy kis eső kedvéért elő sem veszem. A Xelvis ugyanis olyan jól eldobja a menetszelet, hogy egy darabig alig jut rám víz, és a nadrágról az alulról érkező meleg légáram le is szárítja azt a pár cseppet. Kicsit kerülgetett a guta, amikor két héttel később az Aldi prospektusában ugyanennyiért kétrészeset láttam.

Hozzáteszem, azért nem ennyire kritikus ez az esőruha-kérdés. Nem futár vagyok, és nem megrögzött motoros. Ha elromlik az idő, alapvetően kocsival megyek az irodába, és kész. Megnyugtatásnak ott van az ülés alatti rekeszben, így legalább elindulok reggel motorral úgy is, ha délutánra esőt jósolnak. Többnyire elmarad, vagy ha nem, akkor eláll. Szóval kábé az a szerepe, mint a fényvisszaverő mellénynek a kesztyűtartóban: van. És olcsó volt.

Ugyanezt meg lehetett volna venni százezrekből is

Már biztos sokan fontolgatják, hogy bekommentelik: ilyen cuccokban tilos motorozni. Én erre azt mondom, hogy ezek a Lidl/Aldi, és majd a később felbukkanó Louis is, német márkatermékek. Nem a világ legjobb cuccai, de a németek arra azért odafigyelnek, hogy a termékük ne süllyedjen a szemét szintjére. Úgyhogy akinek csak erre futja, szerintem nyugodtan vegye meg. Kicsivel drágábban sem kap lényegesen jobbat, csak sokkal többért.

Ugyanakkor, ha valakinek van 170 ezre sisakra, nyugodtan vegye meg, miért ne? A csapdák a közepes árszintű, de márkás cuccok között rejtőznek. Igaz, nekem is lett véletlenül márkás cuccom. A tavaszt letudtam kölcsönkabátban, de nyárra mindenképp akartam venni egy hálós dzsekit. A kajálóhelyünk mellett van egy drágacucc-bolt, gondoltam, benézek, milyen is egy ilyen. Baowah is jött segíteni.

Kérdezi a csaj, mit keresünk. Mondom, hogy csak nézelődünk, ahogy az árakat nézem, nem veszünk semmit. Csak erősködik. Megmondom. Kérdi, mennyit szánok rá. Maximum húsz rugót. Hát, annyiért tényleg nincs, de valahonnan előhúz egyet huszonháromért. Az én méretem, piros, azaz elég feltűnő a forgalomban - ilyet akartam, utálom a sok fekete motoros kabátot. Látja a csaj, hogy tetszik.

Jó színe van, ugye? Szerintem feketében csak a profiknak kéne járniuk, ahol tényleg komolyan koszolódik a ruha

"Előre szólok, hogy ebben fázni fogsz 25 fok alatt." Mondom neki, hogy pont ez a cél. Továbbá, ne menjek reklamálni, hogy szétszedte valami tépőzár, vigyázzák, mert ezt nem bírja a finom anyag. Oké, megbeszéltük. Árpád meg megnyugtatott, hogy ez valami rendes márka, a kabát tele volt kandzsis címkékkel.

Ennyire átlátok a szitán

Bevittem a szerkesztőségbe, pont arra járt Karotta. Mesélem neki, mit vettem.

- És milyen?

- Valami japán - Karotta szeme felcsillan, elvégre japánmániás - valami RS Taichi...

- RS Taichit vettél?! Most irigykedek.

A végén kiderült, hogy ez valami menő cucc, pedig csak azért vettem meg, mert tökéletesen passzol rám, jó a színe és kényelmes. Lehetett volna olcsóbbat találni, de ez annyira jó, hogy az elképesztő. Egyébként 25 fok alatt tényleg fázom benne menet közben. Volt hozzá nyolcezerért egy alávehető melegítő bélés, de nem vettem meg.

Vásárlásaimat egy mágneses tanktáskával folytattam, ez Louis márkájú. Egészen csinos, kicsi, mindössze három mágnespogácsa tapasztja a tankhoz. Ez sem hibátlan, de tökéletesen működik: nem túrázáshoz termett, de elég nagy ahhoz, hogy az ember behajigálja a napi dolgait. Egyetlen problémám az, hogy a külső zseb cipzárja alul van, ha a táskát a fülénél fogja az ember. Persze, már sikerült elfelejteni behúzni, és mindent kiszórni. Ha jól emlékszem, négyezer, vagy négyezer-ötszáz lehetett, és adtak hozzá zuhanysapkának látszó esővédőt, meg hevedereket is, ha az ember nem mágneses felülethez szeretné rögzítni. Ennek a csatjait rövid úton levágtam róla.

Fára nem tapad, de acélra igen. Bevált, csak az átlátszó zseb cipzárja lehetne máshol

Akartam venni egy pár térdvédőt is, ez volt a vége a fegyverkezésnek: ennél jobban nem vagyok hajlandó rettegni a motorozástól. Ezen húztam fel a legjobban magam. Mindegyik akkora, mint egy művégtag, amikor az elsőt megláttam, azt hittem, valami gyógyászati segédeszköz boltba mentem be. Van belőlük csuklós kivitel is, de ezekből az olcsóbbak annyira kotvány módon vannak megcsinálva, hogy az dráma. És csak hajlított térddel lehet viselni őket, de én nem akartam úgy járni, mint aki összecsinálta magát.

Volt még valami gumiszerű csodaanyagból készült térdvédő, de azért 16 rugót kértek. Ennyiért még kis demonstrációt is tartottak a boltban: a csodaanyagból készült golyót leejtve az egyszerűen ott maradt a padlón, annyira jól nyeli el az ütéseket. Tetszett, nem is volt akkora, mint a többi, de nem szántam erre ennyit. Így ismét a "szart csakis olcsón"-elv győzött: az IMET saját márkás térdprotektorát vettem meg, mert semmivel sem volt rosszabb, kényelmetlenebb, vagy rondább a hat-nyolcezreseknél. Négyért.

Hadd ragadjam meg az alkalmat, hogy üzenjek az ilyen vackok gyártóinak. Hátha.

A térdprotektort tépőzáras szalagokkal rögzíti az ember a lábára. A tépőzárnak ugye két oldala van: az egyik puha és bolyhos, a másik viszont kis kampós és szúrós, ez kapaszkodik a puha oldalhoz. Ahogy elnéztem, tízből kilenc esetben a szalag szabad végén van a kampós rész, így ha rövidnadrágban venné fel az ember, elviselhetetlenül szúrja a bőrt. Továbbá, le- és felvétel közben a szalagok minden szövethez odaragadnak, és kikezdik azt. Még saját magukat is. Vajon miért nem fordítva varrják fel a tépőzár két oldalát, tehát a ragadós oldalt a protektorra, és a puhát a szalag szabad végére?! Azért, hogy érezzük, olcsó volt? Vagy csak simán idióták? Nem tudom, de érdemes erre odafigyelni vásárláskor.

Volt olyan nap, hogy tíz levelet is kaptam. Olvasók, barátok és motorosok érdeklődtek, hogy mi van Kunióval, a motorja nélkül maradt japán világutazóval. Volt, aki ezer, volt, aki ötvenezer forintot ajánlott fel, és akadtak, akik szállással tették volna könnyebbé magyarországi tartózkodását. A megjelent írások hozzászólásaiban ti is gyűjtésre szólítottatok fel bennünket, de amint látjátok, ez elmaradt. Nem lustaságunk volt az oka, hanem egy csodás fejlemény: érkezett egy nagyon komoly felajánlás.

Kicsit vártunk, de a Király utcából ellopott Suzuki Djebel 250 nem került elő, így Kuniónak el kellett fogadni a helyzetet: vagy feladja, vagy másik motorral kell továbbindulnia. Ebben a 6x6 Taxi nevében Zengő Zoltán segített: megvásárolt egy 2001-es Honda Dominator NX 650-et, és csütörtökön késő délután átadta az utazónak. 

Először, tréfaként egy zöld Babettát hoztak ki a garázsból, de egy próbakört az is megért. Hamar előkerült az egyhengeres, 43 lóerős túraenduró is, ami már a az első métereken hatalmas mosolyt csalt a világutazó arcára. Higgyék el, csodálatos volt látni az őszinte jóakaratot és az erre válaszként megszülető boldogságot - Kunió megszakított álma újra beindult.  

A japán fiút holnap elkisérjük a Red Baronba, akik önzetlenül vállalták, hogy alaposan átnézik a Dominatort és felkészítik az afrikai kontinensre. Kunió jövő hétre tervezi az indulást. Úgy gondoltuk, hogy esetleg önöket, az olvasókat is meghívjuk a búcsúztatóra - kinek van kedve eljönni?

Akik még nem hallottak a rendező, Dallamano nevéről, biztosan nem olasz-krimi rajongók. Őket ezúttal megkíméljük az olyan műfaji szakszavaktól, mint a giallo. Számukra legyen a La polizia chiede aiuto (A rendőrség segítséget kér, 1974) csak egy szimpla öreg film, amiben csodás motorok és autók vannak – amelyek természetesen üldözik egymást.

A maffiás, tiniprostis és rendőrös sztorit nem mesélem el, nem elérhetetlen a film. Most csak egy jelentre koncentrálnék, a Ducati 450 Scrambler és az Alfa Romeo Giulia csodás harcára. Tekerjék fel a hangerőt.

Amikor a 250-es Honda Xelvist megvettem, arra gondoltam, hogy az internet korában nem lehet akkora gáz egy-egy belpiacoshoz beszerezni valamit. A legrosszabb esetben drága lesz, de pont ezért lehet viszonylag olcsón megvenni használtan az ilyen motorokat.

Emlékeztetőül - nem jön szembe túl gyakran ilyen

Történt egyszer egy nap, hogy munkába menet pont egy teherautót előztem. Előtte ment egy terven felüli furgon, amit nem láttam. Mindeközben egy leparkoláshoz befékező kocsit kezdett mindkettő kikerülni, és hogy még jobb legyen a helyzet, szemből is jött egy teherautó.

Lehet, hogy nem Magyarország a világ legbiztonságosabb országa, de úgy tűnik a vendégszeretet nem felejtettük el. A héten kétszer is írtunk Kunióról, a japán világutazóról, akinek pont Budapesten lopták el motorját.

Ezzel a vitorlással orosz kadétok érkeztek

Aki motorral, repülővel vagy hajóval eljut Hamburgba, az biztosan nem hagyja ki St. Pauli negyedében a kocsmázást. Ódon vigalmi negyed az: a kikötő miatt nagy hagyománya van a bároknak, mulatóknak és a ledér macáknak is. 

Becsüljük azokat az elvetemült motorosokat, akik kontinenseket szelnek át, hogy két keréken fedezzék fel a világot. Ma egy japán srácról szereztünk tudomást, aki Suzuki Djebellel indult el. Átvágott Szibérián, Ukrajnán, míg boldogan megérkezett Magyarországra.

Lelkesedése nem tartott sokáig, motorját ugyanis Budapesten ellopták. Egy olvasónk, Gergő számolt be az esetről:

Sziasztok,

Japán barátunk július 26-án indult Yokohamából. Eddig kb. 12000 km-t tett meg. 29-én este érkezett Budapestre és egy Király utcai hostelben szállt meg, ahol a barátnőm dolgozik. A belső udvarba vitte a Suzukit, de a lépcső alól éjszaka ellopták. Az utcáról nem lehetett látni, szóval vagy bentről "súgott" valaki, vagy látták mikor betolja.

Feljelentést tett, kijöttek a rendőrök és együtt betértek a földszinti nagycsalád lakásába, ahol egy nőt valami más ügy miatt azonnal megbilincseltek és elvittek. Ezzel a lépéssel japán barátunk nem lopta be magát a szívükbe, szóval most még tőlük is tart egy kicsit. Pontosan a bejárattal szemben van egy kis nonstop-bolt, ahol semmit nem láttak. Megkérdeztük másnap a taxisokat, ők sem tudnak semmit, de megígérték, hogy ha hallanak bármit, akkor megkeresnek.

Egyébként a srác elképesztő, elindult egy ilyen "kis" motorral egyedül, és a terve az, hogy lemegy Afrika déli részére nyugaton, majd vissza keleten. Most ott tart, hogy ha nem lesz meg a motor, akkor elmegy Londonba "kísérleti nyúlnak" valami tüdő gyógyszert tesztelni, amiért kapna 4000 fontot.

Annyira ciki, hogy tényleg vadkempingezik Ukrajnában, Szibériában, megy Moldovába, és egy nap után ellopják Pesten a motorját. Tényleg no comment.

Üdvözlet és a nevében is ezer köszönet,

Gergő

Kedves olvasóink! Aki esetleg tud valamit, hallott egy infómorzsát, vagy látja a képen szereplő motort, segítsen.

Eddig még egyszer sem gondolkodtam el rajta, hogy 120 km/h-nál le kéne hajtanom a sisakrostélyt.

Az elhatározás már korábban megszületett, csak a kivitelezés volt homályos. Kellett egy jármű, ami városban gyors, nem bubog, viszont százharminccal megy az autópályán, keveset eszik, lehet bele pakolni, és legalább két ember szállítására képes. Vespa Cosám, a kompromisszum robogó a fenti preferencialistából talán egyet teljesít. Megrágtam, megemésztettem, eldöntöttem: neki mennie kell, a helyét pedig átveszi egy nagyrobogó. Na de milyen?

Motorosok fedik be arcukat Sinabung vulkán közelében 2010. augusztus 29-én hajnalban, miután a tűzhányó feléledt. A sűrű füst és a vulkáni hamu megnehezíti a közlekedést Észak-Szumátrán. Az indonéz nemzeti katasztrófavédelmi központ eddig 12 ezer embert evakuált a környékről. A Sinabung vulkán 400 éve nem tört ki.

Tom és S