Júliusban végső kiadással búcsúzott a Ducati a V2-es Panigale szériától. Sírtunk. Joggal. Nem tudtuk, hogy éppen a markukba röhögnek ezek a fifikás olasz kópék, mert már csőbe volt töltve az új V2 (oppábocsánat, ducatisan mondva L2) superbike és csupasz testvére. Mondjuk sejthettük volna!

A Panigale V2 és a Streetfighter V2 ugyanazon 890 köbcentis, a mostani érának megfelelően desmodromikus vezérlés nélküli blokkon osztoznak, ami rejt egy kis csavart. Az ebből kinyerhető teljesítmény ugyanis kevesebb lett, méghozzá nem néhány senkit igazán nem zavaró lóerővel; 148 lóerőről 120-ra húzódott össze a ménes, miközben a csúcsnyomaték is 94-re karcsúsodott 104-ről.

Azzal, hogy a Ducati bevállalta a gyengébb blokkot, annak egyrészt a csúcs felől a középkategória felé pozícionálás az oka, másrészt érdemes megnézni a körítést is. Mégiscsak a Ducatiról beszélünk, akik tudják melyik fán terem a motorkerékpár. Az egyik ilyen kontextus, hogy az elérhető legnagyobb nyomatékérték ugyan a csúcsát tekintve zsugorodott, de a megmaradó 94 Nm 70 százaléka már 3000-es fordulatnál megérkezik.

Másfelől amit az egyik oldalon elvettek, azt a másik oldalon hozzáadták - vagy talán úgy lenne helyesebb kifejezni, hogy ugyanannyit amott is elvettek. Igen, a motor tömegéről beszélünk, ami jelentősen fogyott a korábbi V2 szériához képest. Csak a motorblokkon fogtak 9,4 kilót a mérnökök, ami így megállt egy tisztességes, kezdő fekvenyomó súlyban 54,5 kilogrammnál. Összességében ~17,5 kg csökkenést értek el az egyébként sem nehézsúlyú motorokon. A Panigale V2 ezzel 176 kilósan mérlegel.

A Streetfighterből és a Panigaléből egyaránt Brembo M50 monobloc féknyergekkel és KYB rugókkal, Marzocchi villákkal érkezik. De mindkettőből készül “S” változat, ahol a villákat és a rugót egyaránt Öhlinsre cserélik. Az elérhető színválaszték mindkét motor esetében passzolnak a Ducati arculathoz: piros. Mi más?