Totalbike Vakbarát Hírportál

2020 májusára, amikor még az első Covid-hullámnál tartottunk, és nagyon is be voltunk zárva, nekem azért jött egy optimista hullámom, bár szégyellem ezt bevallani, mert tudom, körülöttem mennyien várták szűkölve, hogy csak vége legyen már a rémálomnak. Mert nálam összeállt az NSU. Kilencévnyi rohasztáson, céltalanságon, tétovaságon, nehéz szívű alámerülésen, végtelen sok kínlódáson, ötletelésen voltam túl ezzel a motorral, amelynek teljes sztoriját bárki, aki most kapcsolódik be először a sztoriba, végigkísérheti az e poszt végén levő, belinkelt korábbi posztokban.

Szerintem a hegymászóknak is megvannak azok a tévedésből keletkező örömteli, boldogságot hozó pillanatai, amikor a nagy csúcs felé vezető úton egy-egy keményebb falszakasz megmászása után, valamely, korábban elérhetetlennek tűnő magaslaton megpihenve kinyitják a csúcsra tartogatott csokit, s egy megelőlegezett szeletet elmajszolva belőle úgy gondolják – a nehezén túl vagyunk, innen már simán bevesszük az utolsó ötszáz métert. Na, azon az ötszáz méteren szokás elvérezni, de ha nem, akkor is mindig pokoli kemény a végső küzdelem. Mindannyian emberek vagyunk, s ugyanúgy működik az agyunk, bármilyen hegyet hágunk is épp, talpig oxigénben.

2017-ben, amikor már oszladozott a Ponton Dezső nevű sötét felhő az életemből, mert az autó kvázi összeállt az eladásra, s már csak azt kellett kitalálnom, hogyan szabadulok meg tőle, ráadásul az nagyapósi 1938-as túrafotók miatt megláttam a világítótornyot, amerre fordítanom kellett projektem süllyedő félben levő ladikjának orrát, nekiláttam végre a sokáig titokban tartott NSU-nak. Hosszú volt a megoldandó tételek listája, azokról az előző posztban már részletesen beszámoltam.

Itt az ideje, hogy foglalkozunk egy kicsit az igazán fontos dolgokkal: lezajlott Laguna Secában a Battle of Baggers, a túracruisereknek kiírt gyorsasági futam, és a várakozásoknak megfelelően agyeldobósan jó volt.

Előzetesként – mert tudom, hogy úgyse olvassa mindenki végig a posztjaimat – lenne itt egy nemes feladat az olvasóknak, azaz nektek. Segítsetek, kérlek. Arra kérek mindenkit, aki kicsit is, de pláne ha sokat járt Olaszországban, a Dolomitokban, Ausztriában, jó a memóriája, esetleg isteni trükköket ismer arra, hogyan lehet kideríteni, egy régi fotó hol készült, szóval arra kérek mindenkit, hogy lapozza végig a galériát, és ha van tippje a képek helyszínére, azt ossza meg velem. Életbevágóan fontos lenne minden morzsányi infó, menjetek be a galériába, ott látjátok a képek számát, aszerint küldjétek, ha eszetekbe jut valamelyikről egy hely. A cikkben csak pár, elszórt fotó van, dísznek, a valódi anyagot a galéria tartalmazza.

Amikor a japánok előálltak a 60-as évek végén és a hetvenes évek elején a modern, nagyköbcentis motorjaikkal, egy csapásra egyeduralkodóvá váltak a motorgyártásban. Negyven évig ők diktáltak - a nagyon egyértelmű uralom nagyjából 2010-ig tartott, azóta mintha újra európa fújná a passzátszelet. A 70-es évek japán motorjai erősebbek, gyorsabbak és megbízhatóbbak voltak minden másnál, az addig magabiztos európai gyártók sorban zárhatták be a boltot. Egy dologban viszont bő tíz év kellett, hogy felzárkózzanak: kezességben. A japánok ugyanis eleinte nem tudtak vázat és futóművet tervezni.

Van egy vasdarab a garázsomban, amivel közel azóta küzdök, mint hogy a Ponton Mercit megvettem. Régi jármű volt a Ponton? Dehogy, az ma is csak 58 éves. A régi ez, amiről ebben a sztoriban szó lesz. És ezzel is közel annyit szívtam eddig, mint anno Ponton Dezsővel, csak sok esetben még sokkal reménytelenebb kátyúkba ragadtam. Menjünk neki.

Igazából sosem akartam motoros lenni. Volt persze Verhovinám, kis Rometem, Jawa Mustangom és Simson S50B-m, amikor az én koromban levőknek bármilyen motorizált szerkentyűtől illett megőrülni – és a nagymotort nem hagyták, az autóra meg nem volt pénzem (és azt sem hagyták). Naná, kölcsönkértem néha egy-egy MZ-t, vezettem Pannóniát is, mert a rendőrnek általában elég volt, ha az ember felmutatott egy B-s jogsit. De mindvégig úgy gondoltam – ha összejön a kellő pénz, azonnal lépek tovább az igazi szerelemre, az autóra.

35 évvel ezelőtt köszöntött be a sportmotorok aranykora, amelyet a Suzuki GSX-R750 indított el. A történelmét már mindenki megírta százszor, mi is foglalkoztunk vele a GSX-R 30. születésnapján, ezért most inkább nézzük meg, mi indult el akkor, és mikor ért véget az aranykor, és mi jött utána.

Amikor júniusban először ruccantunk le Balatonra azért a Jawa Idealért (Pionyrért, Pincsiért, 05-ért, ahogy tetszik), amit Tátrai Rolandtól kaptam, hogy beröffentsük és hazamotorozzak vele – egyszerűen hangzott, de sejtettem, hogy lesz még néhány probléma ott -, nem gondoltam volna mindarra, ami következett utána.

Egy embernek feltűnt a biztonsági kamerája felvételein, hogy egy kisfiú minden reggel a garázsfeljáróján biciklizik egy kört. A többire nincsenek szavak.

Guy's security camera catches kid tearing it up on his driveway almost every day, so he decides to do something about it. pic.twitter.com/ZDVb7zLgZo

— Mike Sington (@MikeSington) August 27, 2020

Néhány évvel ezelőtt már kifejtettem, hogy számomra a motorozás igazi esszenciája  az aszfaltra térdelésben nyilvánul meg. A véleményem azóta sem változott, csak Triumph-ok cserélődtek.

Modern gyermeknevelés - kinek mit jelent ugye. Van, ahol már az is XXI.század, hogy a zsineggel összekötözött gyereket a robogó lábtartójára fekteti keresztbe. Nem is olyan régen ezt még a kontrás biciklivel kellett volna megoldani, ami azért elég fárasztó feladat. De hát szállítottak így régen megkötözött disznót is, egy megfélemlített kisiskolással szerintem könnyebb mint egy rúgkapáló cocával.

Mit csinál a MotoGP buzi apuka, miközben a lányaival nyaral?  Amíg a nagyobbik leánygyermek olvas, a kisebbiknek túró gombócot vásárol, és amíg ő falatozik, a telefonján nézi a Balaton partján a versenyt. Majd fogja a fejét, a pincérek és a vendégek szánakozó tekintettel vizsgálják, miközben hangosan sóhajtozik, végül pedig felkiált, és arcát kezeibe temeti. Nagyjából ez történt vasárnap délután.

El kell fogadni, vannak még olvasók ebben az országban, akik holmi belorusz belügyeket, Rogán Cili-féle lánybúcsúkat és Angelina Jolie-ról készült tini kori képeket előrébb tesznek a Totalbike legfontosabb cikksorozatánál. Nem lehet mindenki kifinomultan, kulturáltan, sokrétűen érzékeny, művelt és intelligens, éhes a sokrétű, igényes tájékoztatásra.

Vannak utazások, melyek első pillanatra elfuseráltnak tűnnek, és végig azon morfondírozunk, vajon mi értelme volt az egésznek. Néhány nappal később, kellő távolságból rájövünk, hogy értelmetlen utazás nincs, és még az sem kizárt, életünk egyik legnagyobb élményével gazdagodtunk.

Versenyek nélkül egyre többen érezzük kiégettnek a létet, és értelmetlennek a napokat, az elmúlt pár hétben viszont mégis visszakaptunk valamit abból, amit elveszettnek hittünk. Szerencsére semmi nem a régi, és kivételesen azt állítom, ez most jó. Azért jó, mert a professzionális versenyzőkre nehezedő nyomás már szinte kiölte mindegyikőjükből az emberi kedvességet, a mosolyok az Instagramnak szóltak, a sajtó sok esetben pedig addig feszítette a húrt, hogy egy óvatlan pillanatban bárki szabadon beszólt a másiknak. De most kézzelfogható volt a hosszú kényszerszünet okozta változás. 

Noha a FIM sajtóközleményében nem nevezték meg, ki az a két versenyző, akiknek Jerezben kell majd egy meghallgatáson megjelenni az edzési szabályok megszegése miatt, nem nehéz rájönni, hogy a Yamaha MotoGP pilótájáról, Fabio Quartararoról és a Moto3-ban versenyző Sergio Garciaról van szó. A FIM ugyanis előírja, hogy a versenyzők milyen motorokkal mehetnek.

Addig jó a játék, amíg az tét nélküli. Csak röviden: Tátrai Roland barátom felajánlott nekem egy 1965-ös gyártású Jawa 05 Pionyr kismotort. Tizenöt éve a Szabadi-Sóstón álló házuk falának döntve várta a feltámadást egy ponyva alatt. Amikor letette oda a papája, állítólag még volt ember, aki emlékezett olyan emberre, aki látta menni. Valamikor előtte. Minden okunk megvolt hát, hogy bízzunk benne - odamegyek, és egy kis benzincsap-karburátor-gyújtás-bűvészet bemutatása után nyeregbe pattanok és elmotorozok vele. Haza, Budapestre.

Most kivételesen nem írok litániákat, mert Tátrai Roland barátom pompás videót forgatott a pompás mobiltelójával, s ebben a vagy félórás filmecskében minden benne van, amit tudni kell az ügyről.

A Mead & Tomkinson egy motorkerékpár- és autókereskedés volt az angliai Herefordban, és a névadókból a Tomkinsonok - hárman, a két fiú, Chris és Patrik és az apjuk, Mike mellékesben versenymotorokat építettek - többek között a Man TT-re és különböző 8 és 24 órás endurance futamokra, például Spába, Le Mans-ra és a Bol d'Or-ra is - és nem is mentek rosszul, az egyik versenyzőjük például az a Neil Tuxworth volt, akit később a HRC angliai részlege le is igazolt gyári pilótának.

A hétvégén a motorsportbuzik fórumai szinte felrobbantak, amikor egyszerre több helyről is jött a pletyka, hogy a Honda kirakná a frissen igazolt Alex Márquezt a gyári csapatból, és a helyére Pol Espargarót igazolnák le. A feltételezést a Honda csapatfőnöke Alberto Puig visszautasította, de a hivatalos közleménye igazából csak olaj volt a tűzre, hiszen azt nem cáfolta, hogy a fiatalabb Márquez elhagyhatja a csapatot - Puig nyilatkozatában csak arról volt szó, hogy Marc Márqueznek van érvényes szerződése 2021-re, ez pedig egy nagyon diplomatikus közlése annak, hogy a fiatal Márquez helye egyáltalán nem garantált.

Thanassis Lefas neve keveseknek mond bármit is. Nagyobb ismeretségnek még a hazájában, Görögországban sem örvend, viszont egy zseni volt, aki megoldást keresett a futóművek összes bajára. És talált is.

A Ducati Superleggera V4 képviseli a rendszámozható motorok csúcsát, és a Ducati tesztpilótája, Alessandro Valia mesélt a fejlesztés körülményeiről. Az első Superleggera 2014-ben készült, akkor még a V2-es 1199 Panigale volt az alap, ott még a magnéziumötvözetek voltak a középpontban, aztán 2017-ben jött a 1299 alapú modell, amelynél már minden szénszálas volt, és most jött a V4 szuperkönnyű és szupererős kivitele.

Már évekkel ezelőtt, amikor minden rettegésemet félretéve, nagy levegőt véve épp megvettem a Ducatimat, majdnem ilyen motorom lett. A klubba járt akkor egy motoros társ, aki nagyon nyomta – „ne kínoznod magad Ducatin, vegyél egy Gran Canyont, ugyanúgy Ducatin ülsz, ugyanúgy sportos lesz, ugyanolyan zajokat ad majd, csak még jól is érzed magad rajta!”