Totalbike Vakbarát Hírportál

A bolhapiacozás az egyik legjobb móka. Az ember ballag a standok és a földre terített pokrócok között, a sok vacak között próbálja kiszúrni az izgalmas, értékes vagy hasznos dolgokat. Én is fertőzött vagyok: ha tehetem, megyek és a vadászösztöntől hajtva turkálok.

A bolházásra még bécsi lakosként szoktam rá: nincs jobb szombat reggel, mint egy birkakebabos, török kávés reggeli a Naschmarkton – ami talán Európa legjobb kajapiaca –, majd elég átballagni a tér másik felére. Kezdődhet a vadászat!

Idehaza a zalaegerszegi bolhára szoktam elmenni, ha apósoméknál járok. Fűkaszát és láncfűrészt nem keresek, de a régi hangszereket, hifiket és a motoros cuccokat próbálom kiszűrni a kupacokból. Múltkor kis híján elhoztam egy német Framus Camping gitárt, egész jó állapotban volt, a nyaka sem volt íjjá görbülve – ha nem kakilt volna be a kislányom, talán még alkudoztam volna egy darabig, igaz, van már itthon egy Jolana (imádom a szoci a cseh hangszereket) megy egy Craftsman mahagóni stratocaster, de ugye gitárból sosem elég. Az eredeti, sosem használt réz dzsezva 400 forintért így is megcsinálta a napom.

Legutóbb megakadt a szemem egy motoroscsizmán. Kezembe vettem, forgattam, gyönyörködtem benne – muszáj, gondoltam, pont a méretem. Akárhogy nézegettem, nem tudtam olyan kifogást találni, hogy miért ne vegyem meg: látszott, hogy gyakorlatilag új, se a bokánál, se a váltókarnál nincs kopás, a talp is sérülésmentes.

Megalkudtunk. Rövid és kölcsönös nyomasztás után megegyeztünk 2500 forintban, ami egy olasz, újkorában vagyont érő olasz Alpinestars motoros csizmáért erősen baráti ár. Bevallom, imádom a sportcipős dizájnt, a fehér, szürke és piros színeket. Ugyan van egy Hebo triálcsizmám, ami az öltönyt leszámítva mindenhez passzol, sőt, most, a cipzárcsere után a fekete IXS-em is bevetésre vár – ez azonban könnyű, puha és kényelmes, nem lesz gond a gyaloglás sem, ha megállok valahol a géppel.

Nem találtam meg a pontos modellt, de 1985 környékére saccolom a gyártást. Csodálatos, hogy a bőrök milyen jó állapotban vannak, puhák, nem keményedtek el. Meggyőző a varrásuk is – szép és alapos kézműves munka, amelyet még nem Ázsiában, hanem kontinensükön végeztek.

Egyedüli szépséghiba, hogy a boka alatti, valaha gumi Alpinestars felirat elkeményedett és törik kifele. Ezen nem esek kétségbe, hisz itt, a faluban dolgozik egy nyugdíjas cipészmester, akivel már megbeszéltem, hogy kifejti azt a részt és a lyukat alulról fedve színben passzoló bőrrel pótolja. Kaptam csodálatos ápolási tanácsokat is: bízom benne, hogy a spirálmintás túracsizma még kibír néhány évtizedet.

Ehhez nem szívesen fűznénk hozzá semmit, meg ugye, nem is nagyon lehet.

A kép forrása: blog.deathspraycustom.com

Minap már beszámoltunk Roberto Rossi egyik legújabb motorjáról, amely úgy tűnik, nem nagyon képez metszetet a magyar közízléssel – olvasóink inkább kritizálták, mintsem lelkesedtek volna érte.

Most itt egy korábbi építés, amely aktualitást nyert, hisz a decemberben kedves kis videót adtak ki, amelyben főszerepet játszik. Harley-Davidson XL1200 Sportster Stellalpina – szó szerinti fordításban ez az Alpok csillagát jelentené, de az olasz szó a havasi gyopárt takarja. A filmecskét az ismert reklámfilmes, Giorgio Oppici forgatta a gyönyörűséges Lessini-hegységben, Veronától északra.

A nyeregbe Alessandro Viganò, a Wrangler Jeans kreatív igazgatója ült – a saját kampányukban is ezt a hangulatos anyagot használják majd. A motorépítő és a felsőruházattal foglalkozó cég együttműködéses nem újkeletű, hisz korábban már az 1942-es Harley Davidson WR és az HD Shovel alapú XT Interceptor is részt vett a kampányban.

A léghűtéses V2-es szemre nem sokat változott, Rossi pont annyit finomított rajta, hogy az összkép slankabb és elegánsabb legyen. Belevágott a segédvázba, Softail sárhányót tett fel, amire Lucas lámpát csavarozott.

A kipufogó szinte hagyományos, két dobon pöfög a világba, bár a film alapján úgy tűnik, picit hangosabb a gyárinál. Meglepő, hogy átalakított Fat Boy első villát használt – nem gyakori látvány egy Sportsteren. A kormány sem gyári, de nem a cső az izgalmas, hanem a míves egyedi kezelőszervek.

A dizájn előnye, hogy nem hivalkodó: egyszerű, régies gépnek tűnik az amerikai 1200-as. Roberto Rossi egyébként öt darabos szériácskát készít a Stellalpinából – áruk egyenként 22 ezer euró, vagyis 6,5 millió forint. Ez viszont sajnos elég durva.

Fagyos évszak, de meleg fogadtatás: biztosan sikerült mosolyt csalni azoknak a kórházban fekvő beteg gyerekek arcára, akiket 350, Télapónak, vagyis Deda Mraznak öltözött motoros látogatott meg tegnap Belgrádban.

A résztvevők ajándékokat és jókedvet vittek a falak közé: a szerb fővárosban gyógyuló gyerekek most már biztos, hogy kicsit könnyebben viselik, hogy az ünnepeket szeretteiktől távol kénytelen tölteni.

fotó: (MTI/AP/Darko Vojinovic)

Rossi csak egy van, gondolnánk, de nem: a motoros szakma kettőt is jegyez. Valentino nálunk is ismert, hisz minden idők egyik legsikeresebb versenyzője, de Robertót inkább a customok szerelmesei emlegetik: az olasz motorépítő finom stílusa közismert.

Legújabb építése a Harley-Davidson Softail Cross Bones (FLSTSB) modellen alapul – ez egy Springer villás, régies motorkerékpár, amellyel az negyvenes éveket idézte meg az 1903 óta tevékenykedő amerikai gyártó. Az olasz ízlés természetesen nem rontott rajta, sőt: a Redhot Bones akár gyári modell is lehetne, ha elég bátrak lennének Milwaukee-ban.

A 130-as első kerék maradt, de a 200-as hátsónak mennie kellett; a túl széles abroncs nem illett a régies géphez. A 17×6-os felni helyett 16-osat tett be, amelyre klasszikus mintájú Firestone ANS gumit húzott – a módosításnak hála, elöl-hátul megegyező abroncsokon gurul a Bones.

Módosította a barokkos sárhányókat, így letisztultabb lett az összkép. Az ülésidom egyben a felverődő koszt is felfogja – fémlemezből alakította ki, amelyre igazi luxusterméket kapcsolt: a bordó bőrt a Connolly Luxury Leathergoods Limitedtől, a Rolls Royce beszállítójától vásárolta.

Az eredeti üzemanyagtankot lecserélte Rossi: a HD Sportster Forty-Eight benzinpumpával szerelt 8 literesét tette fel a léghűtéses V2-es fölé. A tartály festéséhez az 1972 H-D XRTT dirt track versenymotor adott ihletet. A munkára a két, egymásmellé vezetett halfarkas kipufogó tette fel a koronát – a Redhot Bones jól sikerült, ízléses és motorozható custom lett.

Már vagy két hónapja annak, hogy eltettem télire a Simsonomat, azóta csak ritkán néztem felé, egy-egy kis járatás erejéig. Mikor legutóbb hosszabb útra indultam vele, hibátlanul elvitt Bánkútra, sőt haza is hozott. Sajnos arra nem jutott már időm a téli leállás előtt, hogy a külsejét is rendbe tegyem, erre legkorábban tavasszal lesz lehetőségem.

A Star azonban igényelné a törődést, és erre igen sajátos módon emlékeztetett: megtorolta az elmaradó figyelmet. Ráadásul a véres bosszúhoz közel sem kellett menni a motorhoz, a saját szobámban csapott le rám.

Az íróasztalom felett van egy kis parafatáblám, tele mindenféle aprósággal: van rajta kínai motoros kulcstartó, gimnáziumi szalagavató maradványai és még ki tudja mi. És volt rajta egy Simson-embléma is, amely nagyjából egyidős lehet a Starommal, de még nagybátyám motorjáról származik. A motort valamikor a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján adhatta el, de a logó megmaradt, én pedig ezt fogom a sajátomra biggyeszteni, ha végre majd elkészül.

Szóval a fém embléma lepottyant a helyéről, éppen bele a nyomtatómba. Persze nem vettem észre, csak amikor nyomtatni szerettem volna. A gép többszöri próbálkozásra is képtelen volt behúzni a lapot, aztán amikor belenéztem, láttam, hogy valamitől kicsit eldugult a behúzószerkezet.

Mivel a nyomtatóról hiányzik az a kis szervizablak, amelyen az elakadt papírt lehetne kiszabadítani, így a szűk nyílásba kézzel behatolva kellett kitapogatnom, hogy ez bizony a Simson-logó lesz. Mire nagy nehezen kibányásztam, a jobb kezemből a vér folyt, a bal meg csupa fekete tinta lett. Na, így hagyják magukra a motorjukat télen! Én mindenesetre januárban megrendelem a hiányzó alkatrészeket – fékkart, kuplungkart, ilyesmit -, hogy tavasszal már ne odázhassam el a felújítást.

A férfi, aki imádta a mézes-vajas kiflit és szűrőtlen cigaretta füstje mögül méregette a világot, bűvölte a rajzlapot: a huszadik század egyik legnagyobb dizájn-zsenijét idehaza alig ismerik, de nemzetközi szinten is csak most, majd' három évtizeddel halála után kezdik felfedezni.

František Kardausról van szó. Magam sem tudom mikor szerettem bele munkáiba, de észrevétlenül történt, fokozatosan. Nem csoda: gyerekkoromban még a mindennapokban is találkoztam azokkal a tárgyakkal, melyeket ő tervezett, lapoztam azokat a kiadványokat, melyeket illusztrált.

1908-ban született egy postamester fiaként. Alois Mudruňka professzor kezei alatt nevelődött az Iparművészeti Intézetben Prágában – a század első felében Európa egyik legnevesebb iskolája volt ez. A cseh főváros után néhány év Párizs, ahonnan már díjakkal és megbízásokkal tért haza.

A grafikai munkák után jöttek a járművek: a haladó szellemű hazai gyártók felismerték benne a zsenit, így a Tatra, a Škoda, a Walter és a ČZ is megbízásokat adott neki. Lendületes vonalai ott vannak a Tatraplan és a Tatra 603 karosszériáin, de a karakteres cseh trolibuszok és villamosok generációit is ő rajzolta meg. Imádta a rajzkrétát, ha tehette, azzal dolgozott: a Motokov, a Strojexport, a Mototechna belföldi és exportbrossúráin is többször megcsillogtatta tehetségét.

Ahogy szép lassan felfedeztem magamnak Kardaust, úgy csodálkoztam rá minden egyes munkájára. Bár nem csak ő, hanem kortársai is a kontinens legjobbjai közé tartoztak, a hatvanas évek után a cseh formatervezés nem tudott igazán érvényesülni – a párt agyonnyomta a képzőművészeket.

Csehszlovák dörrenésem nyomán szívesen kerestem neten és öreg újságokban a grafikai munkáit. A kedvencemre viszont véletlenül akadtam rá – egy olvasónk kért segítséget egy ČZ alkatrész beszerzésében. Böngészésközben a cseh apróhirdetős oldal dobta ki ezt a 63 éves plakátot: egy pillanatra a szívem is megállt, azonnal felismertem Kardaus keze nyomát.

Valami háromezer forintnyi koronát kért érte a morvaországi bácsi. Kiderült, a sosem használt, még nyomdai tekercsben levő 80x57 centis plakát egy Mototechna autós-motoros bolt raktárában várt rám kicsomagolatlanul évtizedekig, hogy aztán a nyugdíjba menő alkalmazottal hazaköltözzön a műhelybe. Ott sem érte utol a rajszög: eladás lett a sorsa a hibátlan és sérülésmentes képnek. Muszáj volt megvenni. Most itt van nappalimban a falon fekete keretben, gyönyörködöm benne minden egyes alkalommal, ha ránézek.

Ha tehetném, moziplakátjait és a többi iparművészeti munkáját is begyűjteném. Sőt, kéne egy Kardaus-féle T2-es villamos is az udvarra, legyen miben játszani a gyereknek.

A mester életművét ügyesen bemutatja az alábbi Flickr galéria: kattintsanak ide, és gyönyörködjenek.

Minap a szék óriás rezóval, most egy kellemes könyvespolc sportidommal, tankkal. Az olasz motorépítőt, Lorenzo Burattit ismét elkapta a lakberendezési vágy: pár deszka meg egy Ducati Pantah készlet segítségével létrehozta ezt – a kulturális kakasülő ideális berendezési tárgya lehet minden motoros nappalijának.

Három éves lehettem, még az óvoda kisszékeit koptattam és paradicsomos káposztát tömtem a fejembe. A lelkem mélyén már akkor is motorbuzi voltam.

Tolna mellett volt egy krosszpálya, helyi erők által létrehozva. Az egyik versenyző faterja a TSZ-ben volt sofőr, remek pörköltet főzött, így megfelelő befolyással bírt. Az öreg egyszer elrendezte, hogy a hétvégén kivonultak a dimbes-dombos erdő széli területre a munkagépek, aztán tíz láda Szalon sör fejében összelapátolták ezt a faluszéli szentélyt. Marha jó volt, igazi romantikus, motoros, ugratós, mandíneres pályácska, amelyen a helyi kemping biciklis srácok is nagyokat vívtak, ha éppen szabad volt.

Mire jó egy frontálisan megtört BMW? Hát erre: a bolgár Galaxy Custom lekapta a R1200R elejének a maradékát, megkurtították a segédvázat, flexeltek, hegesztettek, hogy megszülethessen ez.

A modern német bokszerek nem sok esélyt hagynak azoknak, akik szeretnék egyedivé tenni őket – a túrakatalógusból való módszeres rendelgetés meg ugye nem ér. Oké, tudjuk, hogy nem mindenkinek van otthon komplett műhelye, meg karikára zúzott BMW-je, de ha már véletlenül így alakul, jusson eszünkbe, hogy van lehetőség.  

A BMW érti a módját: az idei karácsonyi kisfilmjük is benzinszagú, gumifüstös sebességmámor. Csatahangulat, egymással gladiátorként összecsapó férfiak. A két csúcsmodell harcol egymással: az autó az új M6, a motor pedig az S1000RR HP4, a legsportosabb német utcai gép.

Nézzék meg, aztán dőljenek hátra és gondoljanak valami békésre – lehet, hogy jobb lenne egy csendesebb karácsony és nyugodtabb új esztendő, nem?

Bezzeg régen, bezzeg az oroszok, bezzeg a kétüteműek – ah, folytathatnánk a felsorolást karácsonyig, de minek: akinek nem volt Jawája, az nem értheti, legfeljebb sejtheti micsoda buli lehetett ez.

A beágyazott videóban az 1976-os, szovjet márkatalálkozóról készült dokumentumfilmet láthatjuk. A Moszkvában és környékén tartott mulatságon felsorakoztatták utcai és versenymotorjaikat, de feltűnik a gyártásba sosem került, salakos egyhengeressel hajtott 500-as homokfutó autócska is.

A rendezvényre az egész országból érkeztek motorosok; érdemes megnézni, hogy szórakoztató verseny gyanánt milyen kemény kihívásokkal szembesültek. Szlalom, patak, sár, emelkedők – voltak akik elestek, de vannak ott csini orosz macák, akik végigcsinálták a nehéz pályát.

A videót olvasónktól kaptuk a Totalbike Facebook oldalán, köszönjük!

Miután apai nagyszüleim meghaltak, a ház évekig üresen állt. A hűs konyhában leültünk néha apámmal, a szomszédban volt a barackosunk, jó volt a nyári hőség elől bemenekülni néha, enni valamit, kortyolni a kútból húzott vízből. Néztük a korhadó fűzfáit táncoltató beketfai faluvéget, én nyeltem az ételt, apám mesélt, milyen volt régen, a háború alatt és után.

A vastag falak mögött mindig jó volt a levegő, a szekrények, a padlás és a pajta izgalmas kincseket rejtegetett. Motoralkatrészek, könyvek, limlomok – így került kezembe ez a notesz. Igazából két fémlemez meg egy rugó: a gerincet kicsit megnyitva füzetkét lehet befogni, majd ha megtelt, cserélni.

Nagyon tetszett. Tudják, van az a tipikus rezes szag, ennek is, imádom. Valami ötvözet, jól bírta az évtizedeket. Belelapozva keresztapám kedvenc nótáit találtam, meg egy-két kilométeres bejegyzést, amely a Jawa Pérák 250-re vonatkozott. A gép előbb Zoli bácsi volt, aztán apámé, aztán visszakerült Zoli bácsihoz. Keresztapám, a nyugdíjas autószerelő és legendás bütykölő éppen tavaly támasztotta fel a több mint hatvanéves motort.

A notesz már szintén hosszú ideje fetrenghetett, így a megmentés mellett döntöttem. Sokáig ez volt a címes füzetkém – talán még önök is emlékeznek az időszakra, amikor nem az emberek emailjét, hanem az utcanevet és az irányítószámot jegyeztük föl.

A fedlap felirata Apollo Benzin; apám még emlékezett, ez volt a monarchia egyik legmodernebb, pozsonyi olajfinomítója. Hosszú évekig hordtam magammal a relikviát, de eszembe sem jutott utána olvasni a cégtörténetének.

Mostanában nem levelezek. Igaz, hiányzik az édes várakozás, amit a boríték feltépése okozott, a lányok kézzel írt gyöngy betűi, az izgalom, a kamaszkori szerelmek. Ezekhez képest az elektronikus posta személytelen, steril, elvesztette minden ünnepélyességét – lassan már kézzel is elfelejtünk írni.

Pár éve már a fiókban lapult a notesz, odahaza, anyáméknál, a régi szobám íróasztalában. Valamit turkáltam, boldogan vettem kezembe, lapozgattam, próbáltam felidézni a benne talált nevekhez tartozó emberek arcát. Néhány régi cimborám eltűnt, van, akiről fogalmam sincs, hogy kicsoda, van, aki híres és ünnepelt lett – jó volt emlékezni a bandázásokra, lányokra, a fiatalos csókok utáni címcserékre.

Most viszont nem lustálkodtam el, megnéztem, mi is volt az Apollo Benzin – érdekes történet, kár, hogy tipikusan kelet-európai. Mivel Pozsony ideális helyen, Budapest és Bécs között fekszik, ideális volt egy finomító felépítéséhez. Vasúton, országúton és a Dunán is jól megközelíthető, nem véletlen hogy 1895. április 9-én a Budapesti Hazai Bank közgyűlésen megalapították az APOLLO ásványolaj finomítót működtető részvénytársaságot. Az alaptőke 1 millió forint, vagyis 2 millió korona volt: 10 ezer részvényt bocsátottak ki, darabját 200 korona értékben.

A finomítót az akkori Malomligeti út (a mai Mlynské Nivy) végére tervezték, az üzembe helyezés 1896. április elején megtörtént. Az első baleset nyolc napon belül héten bekövetkezett: április 8-án tűz ütött ki, a kár 30000 korona volt.

Az első év (1896/97) eredményei a következőképpen alakultak:

Feldogozott kőolaj: 23 560 tonna (kaukázusi a halicsi)

Termékek

Vegyipari benzin: 543 tonna
Motorbenzin: 2 559 tonna
Petróleum világításra: 11 697 tonna
Csapágyolaj: 7 260 tonna
Kenőolaj, egyéb olajok: 1 032 tonna
Aszfalt: 4 191 tonna

A második világháború előtt és alatt nőtt az igény a kőolajszármazékokra: 1943-ra elérték a 160 500 tonnás feldolgozási mennyiséget. A nyersanyag Romániából, Ausztriából, Magyarországról és Szlovákiából származott.

Az Apollo a német hadsereg számára is jelentős mennyiséget szállított, így, mint stratégiailag fontos célpontnak, várható volt a megtámadása. Az öregek által csak pozsonyi apokalipszisnek hívott esemény 1944. június 16-án történt: a finomítót az USA 15. légihadosztálya két hullámban lebombázta.

Összesen 280 tonnát dobtak le: a 158 bombázót 33 vadászgép kísérte. 133 ember vesztette életét, ebből 78-an a finomító alkalmazottai voltak. Rekordidő alatt, két hónap munkával sikerült úgy-ahogy rendbe hozniuk, szeptemberben már termeltek, egészen októberig, amikor az egyesült hatalmak, majd 1945-ben a szovjetek újra lebombázták.

A háború után a szovjet hadsereg fennhatósága alá került az Apollo, megindult a helyreállítás: 1946 novemberére már több üzemrész működőképessé vált. Az államosítás után a céget átnevezték, Szlovák Ásványolaj Finomító Állami Vállalat lett a neve. Ennek jogutódja, a Slovnaft ma a MOL csoport tulajdona. Ilyen noteszem nincs, úgyhogy ez egy másik történet.

Az adatok forrása: olajmuzeum.hu

Majdnem kinyírta a fekvőrendőr a motoros rendőrt: még nézni is rossz, ahogy a gép megpattan, majd a hátsó kerék a levegőbe emelkedik. A Mexikó városban felvett videón a kormányőrség alakulata látható: szinte hihetetlen, hogy emeli ki a farát a konvojt vezető gép, majd katapultálja a vezetőjét.

Ez elég indok, hogy ne hajtsunk át fék nélkül a fekvőrendőrön?

A Green Day-t még azelőtt ismertem – mert mindent azelőtt kell –, hogy igazán híresek lettek volna. Tudja a fene honnan volt meg (valahol anyámnál máig megvan), de a 90 perces TDK kazetta egyik A-oldalán az első stúdióanyag, a 39/Smooth, a B-n a következő Kerplunk volt.

Tetszett a vidám kaliforniai punk, különbözött attól a tarhálós nihiltől, ami idehaza jellemezte és jellemzi a tarajosokat. A világsikert hozó harmadik albumot, az 1994-es Dookie-t már úgy fogadtam, hogy tudtam miről van szó. A Torrent Áruház előtti időkben vagy lengyel kalózkazettákra utaztunk, vagy maradt az egyhavi ebédpénz elsikkasztása. Nem tudom már hogy, de meglett az album, talán elsőnek az egész gimiben. Mire háromszor meghallgattam volna, az MTV elkezdte orrba szájba játszani a Basket Case című slágert, mire észbe kaptam, az összes lakossági-diszkós tinisuna divatpunkká sminkelte magát.

Na, akkor kihagytam vagy 18 évet, ha jól számolom. Tegnap viszont átküldte az ismerős egy aktuális videoklipjüket, hogy hű, milyen vagány motorok. Nem hazudott, a gépek maximálisan rendben levő bobberek, de a rágógumi pop mellbe vágott. A Green Day sosem volt harcos és dühös brigád, de a mainál a Bee Gees is keményebb. És persze jobb, sokkal.

Na mindegy, a motorok miatt nézzék meg.

Sokat nem fűznék hozzá az alábbi videóhoz. Ha valaki nincs hozzászokva, hogy a motorjáról oldaldobozok lógnak két oldalra, ismételgesse az első pár napban: széles vagyok, széles vagyok. Én már fél éve használtam a rendőr Kawát, mikor sorok közti lavírozáskor megkaristoltam a doboz bukócsövével egy Hondát. Szerintem ez a srác is örült volna, ha egy betétlapcserével megússza. Mondjuk az úszást megúszta...

Ja, még mielőtt nekiesnétek a motorosnak, hogy béna, kezdő, érdemes tudni, hogy a francia Moto Journal tesztpilótája, éppen egy Yamaha FJR 1300-ról készülő anyagot forgattak. Szóval, a profikkal is megesik az ilyesmi, akár ciki, akár nem.

Szépítse csak meg a múlt a tényeket: a rég megszűnt lengyel motormárka, a Junak egy négyütemű, egyhengeres próbálkozása volt a szocialista tábornak. Jó sosem volt, de hangulatos, és szeretve szerelhető.

A 350-es gép leginkább a veterántalálkozók szerény résztvevője, a neves motorépítők kevés kivétellel sosem haraptak rá. Az egy-két chopper vagy café racer módosítást leszámítva semmi izgalmasat nem láttunk, egészen mostanáig.

Az amerikai The Kneeslider oldalon bukkant fel ez az érdekesség. Meglepő, hogy nem a külsőt változtatták meg, hanem a motorhoz nyúltak hozzá: megduplázva a hengereket 700 köbcentis V2-est hoztak létre. Utána keresve az interneten, hamar kiderül, hogy többen is faragtak ilyet - vajon Magyarországon is készülhetett hasonló?

Ugyan volt lengyel V2-es gyárilag, de azt nem a Junak gyártotta – ha ez hivatalosan is létezett volna, az összes káeurópai easy rider ezt fűrészelte volna a nyirkos lakótelepi garázssoron. Hallgassák csak, jól szól, nem?

Igen, ne hazudjunk magunknak sem: a nőkkel szemben léteznek előítéletek. Szinte minden férfi elfogadja, hogy nem vezetnek olyan jól, mint ők, sőt, ha szőkék, akkor egyebekre is képesek. Leah Petersen mindenre rácáfol, sőt, annyi nehezítést is vállal, hogy motorral mutatja meg, mennyire magabiztos és akrobatikus haladásra képes.

Ja, az, hogy eszméletlen jól néz ki, csak bónusz.

Leah Stunts GoPro Hero 3 Black from Chris Collins on Vimeo.

Nem tudom, van-e keményebb ennél. Minden utcai motorverseny nagyon meredek, de a vaslemezek közé szorított makaói nagydíj ijesztőbbnek tűnik bármelyiknél – idén is megkövetelte a maga véráldozatát az aszfalt. Üljenek most motorra az osztrák Horst Saigerrel, és nyomjanak le együtt tíz szörnyűséges merész kört – ő sikeresen fejezte be a versenyt.

Nahát: ki ne ücsörögne szívesen egy ilyen székben? Minden motoros garázsának meghitt pontja lehetne a kék csoda: igaz, a kipufogógázról és a reccsenő kétütemű hangról a benne pihenőnek kell gondoskodnia.

Lorenzo Buratti neve nem ismeretlen olvasóinknak, hisz néhány hete már bemutattuk SWM hobbimotorját. Ugyan a bútorra kevesebb energiát pazarolt, de a végeredményen ez nem változtat: jó a forma, jó a szín. Kéne.

A népművészet lassan kipusztul, de vannak még nyomai: a modern török valóság lassan ugyanolyan sematikus, mint a világ, de mi megtaláltuk a múlt nyomait. Naná, hogy egy 250-es Jawán.

Múlt héten a Peugeot 301 sajtóútja miatt Antalya környékén bolyongtam, csodálatos útvonal mentén fedeztem föl a hegyeket. A tavakkal és gránátalma ligetekkel díszített környék igazi motoros paradicsom: most már nagyon szeretnék két keréken is visszatérni.

Isztambulnál belépni, átvágni a völgyeken, menni egészen a kurd határig – ez a vágyam, és talán meg is teszem. Azok alapján amit most láttam, megismerve azokat a vidékeket, ahol egy szál turista sincs, tudom, hogy gyönyörű túra lenne.

Az emberek kedvesek, a macskak törleszkedők, a kutyák simogatást várnak. Nincs tülekedés, csak a traktorokra kell figyelni: azok bizony csalinkálnak, mint az ökörhugyozás. Annyi baj legyen, úgysem kell sietni. Ha nyitott szemmel járunk, olyan kedves rohadó tárgyakra bukkanhatunk, mint a népművészeti csomagtartóval csicsásított Jawa, vagy a kínai egyhengeressel szédített ETZ.

Az új gépek is mókásak – a BMW R1200C 250-es kópiája nagyon kemény, mifelénk ezt már nem merték forgalmazni. Az utakat zömmel kisköbcentis török és kínai gépek uralják, de bőven látni japán nyolcad- és negyedlitereseket is.

A Kanuni által kinn gyártott MZ-k szinte teljesen eltűntek, a törökök is szeretik a négyüteműeket. Sisakot senki sem hord, csak az enduró Hondákkal és BMW-kkel csapató rendőrök közlekednek bilivel, igaz, senki sem utánozza őket.

Paulovits Imre jókor volt jó helyen, sőt, a diktafonját is bekapcsolta. Amikor Lorenzo először lett világbajnok, spontán elénekelték csapatfőnökével, Wilco Zeelenberggel a We are the Championst. Néhány hete, amikor ismét világbajnok lett, a nótakör nem maradhatott el.

Az ausztrál újságírók a helyszínen egyetértettek a magyar kollégánkkal – nem kéne lemezszerződést kínálni nekik, a motorozás jobban megy a fiúknak.

A sok épített motorra már fel sem kapjuk a fejünket. A műhelygazdák éppen ezért színorgiát indítanak minden évben, vagy extrém, motorozhatatlan showbike-okat építenek reklámtárgy gyanánt.

Ez a szürke, ezüst és fekete gép se lógna ki egy kiállítás vizuális dömpingjéből annak ellenére, hogy rendkívül ötletes megoldások jellemzik. A kanadai http://www.kreater.com/ ügyesen ötvözte a modern megoldásokat a régies arányokkal – a merev vázba igazán igényesen építették be a léghűtéses kéthengerest.

A maga módján ez a gép is távol áll a praktikumtól, de az utóbbi idők divathullámában ez már aránylag visszafogottnak számít. Mielőtt valaki azt mondaná, hogy ahh, de unalmasak ezek a kanadaiak, nézzenek bele a videóba – az építők Kristie Taylort, a glam modellt kérték föl, hogy legyen már kedves alulöltözötten vonaglani. Megtette.

Palatinus Attila rendkívül termékeny (lásd itt, meg itt, meg itt) magyar stuntrider: a 21. század egyik legjobb eszközét, a youtube-ot használja, hogy akrobatikus tudását népszerűsítse. A forgatás egy teljes napot vett igénybe, két kamerával dolgoztak: minden jelenetet pontosan meg kellett tervezni, hogy a nagy sebességű, 800 képkocka/másodperc rögzítésére képes kamerával a leglátványosabb képeket rögzíthessék. 

A helyszín a legendás kunmadarasi orosz katonai reptér, amely kellően nagy és sokszínű egy ilyen filmanyag elkészítéséhez. Egyedüli problémájuk a reptér betonjával volt, amely extrém módon radírozta a gumikat – erről sokat mesélhetnének a 24 órás veteránversenyek résztvevői, akik ugyanezzel harcolnak évnek óta.

Palatinus Attila az anyagról elmondta: "Az Instar films-el közösen egy ideje már terveztünk valami különleges videó készítését, ami nem feltétlen a manapság "divatos" stunt technikai repertoár bemutatásáról szól. Itt inkább a klasszikus elemeket helyeztük előtérbe, amiket egy új megvilágításba helyezve láthatunk a videóban. A film leforgatásához az új szerzeményemet vetettük be ami nem más mint egy Suzuki GSX-R 1000."

Pár napja Fischer Ubul barátommal anyagbeszerző körúton voltunk, egy majd később, a kisautóblogon megéneklendő projekthez kerestünk mindenféle alapanyagot. Kellett tépőzár is, így Ubul, aki egyébként becsületes polgári nevén Pista, azonnal mondta, hogy menjünk az öregasszonyhoz, neki van mindenféléje, jó áron. Azonnal volt ötlete, lakóhelyén, a tizenhetedik kerületben szinte mindent és mindenkit ismer. Nem tudom, hogy csinálja, de ha elindulunk valahová, folyton integet a kocsiból. Ez a Méhes Jocó volt, vagy a Bolond Béla, esetleg a Közértesné Nagyszájú Gizi. Szóval széles az ismeretségi köre, általában lehet bízni a tapasztalatában.

Mikor azonban egy nagyon félreeső kis utca legalább hetven éves háza előtt álltunk meg, kételkedni kezdtem. Észrevettem én az utóbbi időben, hogy a két gyerek és az asszony anyagi igényei vs. az általános gazdasági recepció rányomja a bélyegét a hangulatára. Néha már a józan ítélőképességét is megkérdőjeleztem ezért, de mindig kiderült, csak bolond, ez viszont üzemszerű állapot nála. De hogy textilipari kiegészítőkért egy olyan ház előtt álljunk meg, amire nagybetűkkel ki van írva, hogy földenergia, meg napelemek, napkollektorok, az nekem egy kicsit sok volt. De ő bizonygatta, hogy legyek csak nyugodt és kiegyensúlyozott, jó helyen vagyunk. 

Egy nagyon régi, megereszkedett faajtón kellett volna belépnünk a boltba, de nem lehetett, tele volt, nem fértünk be. Ugyanis volt bent egy vevő. Ubul nem szólt egy szót sem, egy kézmozdulattal és biccentéssel igyekezett megnyugtatni, jó helyen vagyunk, türelem. Közben a bejárat elé kitett esőfogó fém keretére random módon kiaggatott dolgokat kezdtük tanulmányozni. Nejlon irattasakban vadonatúj szemüvegtokok vártak vevőre, á 250 Ft, varrógépeket, de tán még naposcsibét is kínáltak megvételre kézzel írott lapokon.

Mikor bejutottunk a boltba, a néni egy durván négyszer négy méteres helyiségben fogadott minket, amelynek bejárható alapterülete nagyjából fél négyzetméter lehetett -és ebben már az ügyféltér és a pult mögötti tér is benne van. Volt ugyan egy hátsó szoba is, de a tépőzárak elöl voltak. Értetlenkedve forgattam a fejemet, mert a bolt területének nagy részét elfoglaló polcokon és a falra akasztott zacskókban csupa olyan dolog volt, amik így együtt egy értelmezhetetlen halmazt adtak ki. Cukorka formájú gombok, Harley Davidsonos, kiscicás, kiskutyás felvarrók, csipkés szegélyek mindenfelé. Meg műbőr autóstáska és hajcsatok. Voltak persze olyan dolgok is, amiket el tudtam képzelni, hogy emberek, akik ruhákat gyártanak, megvesznek: cipzár, patent, gatya- és kalapgumi, zsinórok, satöbbik.

Gyorsan kiválasztottuk a nekünk tetsző tépőzárat, Ubul még vett két cipzár kocsit is, de előbb szakszerű leírást adott a méretről: "Milyen kocsi kellene kedvesem? -Hát egy ilyen normál méretű, meg egy annál kisebb." Természetesen volt, még színt is lehetett választani. Mint később kiderült, az egyik kocsi tökéletesen passzolt Ubul melós mackófelsőjéhez, így az egy időre megmenekült a gépronggyá lefokozástól. 

Az én szemem megakadt két, zsinórra felfűzött, az évek során rugalmasságát vesztett, ridegen töredező iratrendezőn. Ezekben motoros matricák voltak, de természetesen nem éppen újak. Az ábrázolt gépek alapján még ha húszévesnek saccolnám a nyomdaipari termékeket, akkor is lehet, hogy alábecsülném a korukat. És persze használatlan ívek voltak. Azonnal vettem is egyet-egyet.

Az egyik íven egy Honda VT250F utcai gép és egy Yamaha YZR500 versenymotor, a másikon pedig egyetlen Yamaha RZV500R látható. Érdekes módon a vinil, amire a nyomatok készültek, az évek során nem zsugorodott, nem deformálódott. Az íveken két csodás részlet látható: az egyik, hogy már olyan régen megvannak a néninek, hogy az eredeti 150 forintos árat 180-ra kellett emelni. A másik, hogy a motorokon bizonyos részleteket krómszerű, de szivárványszínben játszó (hologram-szerű) nyomással emeltek ki.

A gyártó egy bizonyos TBZ nevű cég, amely ma is létezik, esküvői és egyéb üdvözlő kártyákat gyártanak a sziriai, egyiptomi és indonéziai gyáraikban - ezek a motoros matricák úgy látszik, mostanra kikoptak a portfólióból. Nem csoda, a Honda VT250F-et 1982-ben mutatták be, a folyadékhűtéses V2-es motoros gépnek Comstar felnijei és különleges, csak Hondákon látott burkolt féktárcsái voltak. Hiába érdekes motorkerékpár, a fiataloknak már jó ideje nem ezekre a vénségekre porcosodik. Igaz, lassan talán megint divatba jönnek.

A Yamaha YZR500, amennyire a kép alapján meg tudom ítélni, az OW48 típuskódú motor, 1980-ban volt aktuális versenymotor. Ennek leszármazottjaként tekintenek az RZV500R-re, de csak távoli rokonságban állnak, hiszen az RZV 1984-es megjelenéséig vagy öt másik gyári kódú versenygép született, ezek közül a '82-es OW61-esben jelent meg a Deltabox vázba szerelt ötszázas V4-es motorblokk, amit 83-ban már alumínium Deltabox vázba szereltek.

Az RZV500R érdekessége, hogy mikor Zách Dani meglátta a matricát, csillogó szemekkel rávágta, hogy ez Európában az RD500LC volt ám! Közben kiderült, hogy ez így, ebben a formában nem igaz. Valóban majdnem ugyanaz volt a japán belpiacos RZV és az egyéb piacokon kapható RD, de volt pár nagyon fontos különbség. Például, hogy az RD-k acél szelvényekből hegesztett vázakkal készültek, az RZV-knek kézzel hegesztett alumínium váza volt. Ezen kívül pár alkatrészt szintén könnyebb, alumíniumból készült darabokra cseréltek, így a gép több, mint kilenc kilóval könnyebb lett. A belpiacos verziónak, hála a kipufogó fojtásának, 88 helyett csak 64 lóerős volt a motorja. 

A néninél tett látogatásunk mély benyomást tett, még másnap is hitetlenkedve meséltem mindenkinek, milyen helyen jártam. Csodásak ezek a matricák, most csak annyi bajom van, hogy nem tudom, felragasszam-e őket valahová, vagy maradjanak meg ilyen szép, érintetlennek...