Totalbike Vakbarát Hírportál

A sisakot csak motoros boltból mozgalomnak van egy rossz hírem: az idei Totalbike24-en a gépátvételen egy srác sisakja megbukott, Gépátvétel Gábor el is vette tőle, és bezárta a furgonjába, nehogy bárki fel próbálja venni a versenyre. Egy drága motyókat is áruló fővárosi motoros boltban adták el neki a mindenféle ECE tanúsítvány nélküli bukót - a srác végül egy másikban ment fel a pályára, hogy aztán elég jó köröket menve a verseny történetének legsúlyosabb bukását mutassa be. Belegondolni is kellemetlen, mi lett volna abban a sisakban.

Ahogy nincsen minden célra megfelelő motor, nincsen minden útra megfelelő motoros ruha sem. A túrakabátom városban túl meleg, bélés nélkül pedig kellemetlenül bő. A bőrdzsekim nem lebeg nagy tempónál és vagány, de 20 fok alatt fázok benne. És van még két további textilkabátom, hogy motorhoz, időjáráshoz, távhoz tudjak öltözni. A motoros farmer viszont mindegyikhez passzol.

Tizenkét évvel ezelőtt készült egy ikonikus fotó: a Ducati akkori Superbike versenyzője, Ruben Xaus az 1100-as Hypermotarddal a szardíniai pályán egyszerre térdel, csúszik keresztbe, és emeli fel a hüvelykujját, jelezve, hogy minden tökéletesen rendben, bőven a komfortzónáján belül motorozik. Csak viszonyítási alapnak: a kép 2007-es, még a gazdasági világválság előtt készült, három évvel azután, hogy elindult a Facebook próbaüzeme és csak két év telt el a Youtube megalapítása óta. Régen volt, na.

A Totalbike24 – ötvenese robogók ide vagy oda – veszélyes üzem, melyre megköveteltük a megfelelő védelemmel ellátott ruházatot. Mivel csak két héttel a verseny előtt kezdtem a robogós pályafutásomat, ezért ilyet én nem tudtam hirtelen leakasztani a gardróbom fogasáról. Kabátot, kesztyűt, gerincprotektort és sisakot még összedobtak nekem a kollégák, de megfelelő méretű motoros nadrágot és csizmát már nehezebb volt találni. Ivánnak jutott az eszébe, hogy felkérhetnénk a Shox-ot  motoros üzletet ruházatom hiányzó darabjainak szponzorálására.

A  végére mindenki azon az állásponton lesz, hogy sokkal jobb helyem lenne egy elmegyógyban, tettem volna inkább bele fűnyíróblokkot, az elrotyogna örökké, meg egy kicsit még utána is. És legalább füvet nyírni jó lenne.

Persze, a fotózáshoz némelyik képhez azért visszatettük a tankot, lecsuktuk az ülést, de kár táplálnom az illúziókat – már nem megy. Megszűnt motornak lenni. Így állunk a fiam nagy álmával, a negyven éves, metálkék Honda CB125T-tel 2018/19 fordulóján.

Még a nyáron vettem egy mindenki által, egyöntetűen rondának kikiáltott Suzukit, amit igen megkedveltem. A külseje nem zavar, sőt, már egyenesen tetszik ez a lakótelepi stílus. A ledes indexeket gyorsan lecseréltem régi stílusú, nagy kockákra, illetve a kamu-karbonházas visszapillantó helyére is túrtam olyat, amiben látni is valamit. A gyári kerek krómtükrök nem tetszettek, illetve akárhogy nézegettem, nem illet hozzá. Valaki mondta, hogy a belpiacos Banditokon téglalap alakúak voltak, ami vagy igaz, vagy nem, de végül olyan került rá.

A BMW HP4 gyárilag 193 lóerős volt, amihez 90 százalékra töltött tankkal 199 kilós tömeg tartozott (száraz tömeg 169 kg), de a valóságban simán megvolt az 1:1-es tömeg-teljesítmény arány,  hiszen a lepadozott RR-eken is simán mutattak kétszáz lóerő feletti értéket. A HP4 bevallottan versenymotor-alap volt, például az utasülést is az extralistán kellett keresni. A sors fintora, hogy ennek megfelelően csak utcán próbáltam – a magazinnak, ahol akkor dolgoztam, Bitter Sándor szállította a pályatapasztalatokat, nekem egy kis közúti vagánykodás jutott csak. Mit mondjak, rohadtul ment, a HP4 olyan tempót vágott ki, hogy az autópálya kanyarjait mélyen lelógva kellett fordulni. És egy sima visegrádi motorozásnál is kétszer meg kellett állnom tankolni, úgy zabált. Közútra egyébként az S 1000 RR-t jobbnak éreztem, a HP4 egyszerűen darabos volt. De nem is azért gyártották, hogy utcai nyikhajok szeressék, hanem homologizációs modellnek a világbajnokságra. Ez a konkrét darab pedig tényleg ment világbajnoki futamon.

Krobot Schweinleiter békés ember hírében áll, de sok barátja mégis egy eszeveszett szélhámosnak tartja, aki két Schallangért anno képes volt eladni munkáltatója feje fölül egy Graz-i banándiszkontot néhány arabnak, csak mert azok további kettőt még beígértek, ha kapnak néhány karton extra anaszászt. Közelebbi ismerősei szerint akkor változott meg teljesen, és tért „jó” (?) útra, amikor egy szenteste ellátogatott az oberndorfi kápolnába éjszakai misére, de megcsúszott, mert a menüt követő desszertzserbóba hasist kevert.

Salakmotort először tévében láttam, és mindössze annyi információm volt róla, hogy a kanyarban nem jó nézőnek lenni, mert bár látványos, apám haverját egyszer úgy betakarták zúzalékkal Miskolcon, hogy végül ki kellett dobnia a sört.

A Petronas FP1-ről én csak írtam, viszont kaptam egy levelet és egy halom képet az airbrush-pápa és motorsport-riporter Mike Tamástól, aki élőben is látta ezeket a motorokat, 2006-ban ugyanis kint volt a Superbike VB-n fotózni. Így emlékszik vissza:

Amire emlékszem, a brutál hang, amikor beindítottak a boxban egyet, mindenki odasietett, hogy mi az Úristen ez? A Ducatik sehol nem voltak hangban ezekhez! Na meg ez a durva szín, ezer közül is lehetett látni, hol tartanak a pályán.

Galéria: Mike Tamás: Petronas FP1

Valamint vicces volt, hogy a boxban egy nagy molinó lógott a mennyezetről középen, amin Fogarty szemei voltak felnagyítva, mintha figyelné folyton a csapatot, plusz a motorokon is elöl van egy szempár a plexin fehérrel. De Fogarty mindig ott volt a csapat körül személyesen is. Nekem nagyon tetszettek ezek a gépek, van két kép az utcai, lámpás, tükrös, indexes verzióról is, a kamionjuk mellé volt kiállítva. Ezen a futamon Steve Martin (99) és Craig Jones (18) mentek a Petronassal. Egy nagy képet is festettem anno erről az élményről, amint kanyarodnak, hátulról, persze ezen is van egy Petronas motor, naná!

Ez a festmény, ott van rajta a Petronas FP1Galéria: Mike Tamás: Petronas FP1

A kétezres évek egyik legszebb bebukott projektjéből lett a világ egyik legcsodálatosabb motorritkasága. A Petronas FP1 egy igazi különlegesség a versenymotorok között: négy évig ott voltak a világbajnokságon, gyártották a típust, de megvásárolni nem nagyon lehetett soha. Most pedig egy brit cég, a veterán versenyautók szervizelésével és a üzemeltetésével foglalkozó csapat, a Lanzante bejelentette, hogy hamarosan befejezik a munkálatokat az egyszer bemutatott, legyártott, de kereskedelmi forgalomba soha nem kerülő superbike versenymotorokon, aztán indul az értékesítés. Illetve biztosítják hozzájuk a teljes alkatrészellátást. De miről is van szó?

All good things must come to an end, mondta Geoffrey Chaucer vagy hétszáz évvel ezelőtt- aki, amellett, hogy megírta a Canterbury meséket, ami alapján a sok csöcsöt felvillantó film-klasszikus is született (mennyire meg szerettem volna nézni azt kamasz koromban a Filmmúzeumban, de nem engedték a szüleim...), az angol irodalom félhivatalos megteremtőjeként is számon tartanak. Azt tudtam eddig is, hogy a Chaucerből közben Aldi-almárka lett, viszont nem tudtam, hogy Chaucer jövőbelátó is volt, hiszen az imént idézett kijelentésével – miszerint minden jó dolognak vége szakad egyszer – rálátott az imádott Spacyvel való kapcsolatomra is.

Ehhez nem is kell nagyon írni: A Mester, amikor meglátta a Google Street View-t fotózó autóját, nem teketóriázott, és azt tette, amit mindannyian szeretnénk egy ilyen szituációban: élére állította az oldalkotróst.

Jó hosszú volt a nyár, szinte a végtelenbe nyúlt a motorozható időszak, kérem, aki vallásos, és rendszeresen jár a kőből (fából, márványból – nem diszkriminálok) épült adóállomások valamelyikébe vasárnaponként, tolmácsolja hálámat az égieknek. Én csak az orrom alatt vigyorogtam magamban, egészen október végéig.

Ha valaha olyan szituációba keveredsz, hogy kell mondani egy tökéletes tárgyat, akkor jusson eszedbe a Ducati Panigale V4-re gyártott Zard DM5 titán kipufogórendszer.

A mechanikus részek után itt az ideje,  hogy végre elmeséljem az egyik legnagyobb ereklye történetét: jöjjön a gyári verseny kábelköteg. Miért is van erre szükség? Tulajdonképpen semmiért, mert enélkül is meg lehetett volna csinálni pályázósnak, de én korrektül megépített célszerszámot akarok.

Amióta vettem egy tuningolt Suzuki Banditot, és elkezdtem befejezni, amit a német feladott (pontosan látszódnak azok a pontok, ahol bement az erdőbe, és nem talált ki, nincs már messze az első mérföldkő jellegű fejlődés, lesz róla anyag, ígérem), kimondottan érdekelnek az átalakított és továbbfejlesztett lég-olaj hűtésű Suzukik. György barátom hívta fel a figyelmem erre a kiváló német átépítésre, amit egy németországi kereskedő, az Altzschner GmbH követett el.

A térdeden szaporodó zúzódásokból tudod, hogy a város belső részébe ért veled a tuk-tuk. Itt egy sárhányó, ott egy busz lökhárítója, már szinte fájnak az ütések. Megpróbálod beljebb húzni a lábad, mielőtt végleg leviszi egy másik jármű alkatrésze, bár a tuk-tukban is van épp elég konstrukciós guillotine. Dudálás. Itt valahogy minden nagyon közel jön. Egy indiai város forgalmában nem maradnak helyek. Kürtölés. Ezt a forgalmat rendesen összezippelik, másodpercenként, és ahol terem egy kerékpárnyi tér, onnan hirtelen kinő egy rozsdás... Ashok Leyland busz. Elszórod az agyad. Őrült dudaszó.

Az új S 1000 RR kapcsán eddig a Shift Cam változó szelepvezérlést emeltük ki, de ha lehet, a 2019-es váz és lengővilla még fontosabb a vezetési élmény szempontjából. Ezek könnyebbek és rugalmasabbak, mint korábban, ettől állítólag kezesebb és megbocsátóbb lett a motor irányíthatósága.

Trélert szerezni lehet. Nekem ez jól szokott menni, mert sok a barátom, közöttük is sok, aki motorozik. Másnak talán nem lenne olyan egyszerű, de én ilyenkor felhívom Zöldi, Bakos Ricsi vagy Szabó Endre barátomat, aztán végül mindig akad valami guruló zsámoly, amire feltolom a vasat. És bár gyűlölöm azt a randa nagy vonóhorgot az állólámpás Mercimen, mert ami egy lerottyant dízelen még elmegy veterán korban is, az egy hathengeres, diplomatakék suhanógépen már annyira nem kúl, de ezt a békát lenyelem – elvégre az élet úgy jó, ha nem gördítünk feleslegesen nagy akadályokat a zajlása útjába. A gond a logisztika. Meg az idő. És nekem mindkét probléma előjött, amikor hazahoztam az AJS-t az imolai veteránbörzéről és úgy döntöttem – levizsgáztatom.

Rendes ember azért megy az instagramra, hogy tinilányok csöcsszelfijeit nézegesse. A perverzebbje rákeres, hogy #harleydavidson, #fatbob2018, és azt kívánja, bárcsak mégse találták volna még fel az internetet.

Ilyen egy jó apa. Kimegy a fiával a csillogó külföldi börzére, térdig járnak csodákban, mindkettejük zsebében ott a pénz, végül ő, a megfontolt, példamutató, érett férfi vesz egy valószerűtlenül ódon tragacsot jó drágán, a fiának viszont mindenféle józansági okokra hivatkozva nem engedi, hogy bármire rákívánjon. Empátia, nevelés, példamutatás a köbön. Már csak az a kérdés, ki az igazi gyerek, ugye.

Ott tartottunk, hogy a váz állványon van, megtisztítva, csapágyak kicserélve, benne van a hátsó rugóstag, az elejében pedig a villák a miniblédből ( CBR600RR PC37 ) . Itt következett az építésben egy olyan szünet, amit autószerelésnél csak zárhíd támasztásnak szokás hívni. Tehát állsz üveges szemekkel, és várod, hogy megvilágosodj, mert nem adja ki sehogy. Amíg a fejem törtem, hogy kicsit a kezem is mozogjon, elkezdtem megtisztítani a pici konzolokat a vázra, amik a bovdenek vezetését meg az egyéb perifériák pozicionálását hivatottak szolgálni. A képeken azok a szép feketék, amik lejöttek a motorról. Na, az nem festék, az harminc év mocska. De miután tisztítottam, homokfújtam, bronzkorongoztam, szerintem nem lettek rosszak. Így már vissza lehet rakni őket.