Egy horvátországi túrán találkoztam egy sráccal, aki motivációs tréner volt, jelentsen is ez bármit. Aztán pár évvel később egy közös ismerősünknél érdeklődtem, hogy mi van a motivációs trénerünkkel, erre mondta, hogy hát, már szakmát váltott, mert elveszítette a motivációját.
Ma már nincs annyi átjárás a szakágak között, hogy valaki egyszerre több műfaj fenegyereke lehessen, de a hetvenes években még nyitva voltak a kapuk - akkoriban még bevett volt, hogy Giacomo Agostini ugyanabban az évben két kategóriában, 350-ben és 500-ban is megnyerje a GP-t. Aldana is ilyen sokoldalú fenegyerek volt, aki oválpályás dirt tracktól kezdve motokrosszon át superbike-ig mindenhol megmutatta magát.
Guy Martin tévéműsorában már körbejárták a témát, hogyan lehet vízen motorozni - ha lusta vagy végignézni, akkor összefoglalom: nehezen. Ezzel a furcsa járművel sem feltétlenül könnyű, de legalább nem lehetetlen.
A motorfelújítós felhívásunkra több mint ötven jelentkezés érkezett, amiből tíz-tizenöt simán megérdemelte volna a segítséget. Hosszasan rendezgettük, nézegettük őket, az utolsó körben már képeket is kértünk a motorokról, hogy könnyebb legyen dönteni - végül az ötletgazdával, az X-Bike-os Borsay Szabolccsal Attila motorjára esett a választásunk. Őt egy barátja ajánlotta, aki végig a segítségünkre volt, például bravúrosan megszervezte a motor titkos fotózását is.
Ha elkezdenék motoros ruhát gyártani, kapásból retró cuccokkal nyitnék, annál nincs most nagyobb sláger. Nem véletlen, hogy minden magára adó márka előállt egy komplett retróvonallal. Az Alpinestars Oscarnak hívja, az Icon egyszerűen Icon 1000-nek, a Dainese pedig Settantaduének keresztelte a vintage vonalat - 72-nek, utalva a cég 1972-es indulására (az alapító Lino Dainesével Guld kolléga készített remek interjút).
Lehet, hogy legyinteni fogsz, amikor a kopaszodó csóka álmosan kimászik a sátorból, amíg le nem esik, hogy Kevin Carmichaelt látod, az egykori stunt világbajnokot. Ő tette híressé a műfajt, mind a motor átalakításában, mind a trükkök terén hatalmasat újított. Ezt csak azért mesélem el, hogy ne lepődj meg a háromperces videón.
Vegyél pár látszólag tapasztalatlan motorost, tégy alájuk egy-egy terepre kevéssé alkalmas, de nagyon szép scramblert, lehetőleg ne adj nekik semmi használható tanácsot, majd zavard ki őket a saras és meredek domboldalba, hogy szokják az esést - valószínűleg nem erről volt szó, de nagyon úgy tűnik, hogy az előbbi recept alapján képezték a brit hadsereg motorosait. Íme a bizonyíték:
A Kawasaki 2014-ben mutatta be a H2-t és a csak zárt pályára alkalmas H2R-t,és elég hosszú időre megnyerték a lóerőversenyt - a H2R 310 lovával még sokáig nem fog tudni senki versenyre kelni. A kompresszoros feltöltéssel elképesztő nyomatékot és teljesítményt lehet elérni, miközben a motor továbbra is közvetlenül reagál a gázra, és lényegesen kompaktabb marad, mintha a hengerűrtartalmat növelnék. Ez eddig a tananyag, amit bármelyik kisiskolás fel tud mondani. Sokkal érdekesebb ennél, hogyan oldották meg a H2 SX-nél a túramotort karaktert?
Ritkán van lehetősége az embernek huszonkétszeres világbajnokot megtekinteni, Toni Bou talán az egyetlen, akinek ennyi címe van, ráadásul zsinórban. 2007 óta minden évben behúzza a triál- és a fedettpályás triál VB-t, míg csapatvilágbajnokságról összesen 18 alkalommal tért haza arannyal. Ő a sportág legnagyobb alakja, de tényleg akkora, hogy lelóg a térképről.
Az egész azzal kezdődött, hogy Csikós elvitte a tavaly beszerzett KTM Duke II-met egy körre. Miután csomó apróságot megcsináltattam rajta, az összeállás jeleit kezdte mutatni, például mindenhonnan hazaért lábon. Utólag vicces is, mennyire magabiztos mosollyal nyomtam a kezébe a kulcsot. Jóságos Csík nagyon udvarias ember, a próbakör végén hitelesen dicsérte a motort, a futóművét, a karakterét, a fékeit, és csak utána tért rá, hogy könyékig kuplungfolyadékos a karja.
Ha valamiben benne van a nyolcvanas évek minden királysága, az az Egli 1MRD Turbo Kawasaki. Maga a csoda, mindene bámulatos. A blokk a Kawasaki GPZ1100-ból származik, de króm-molibdénből új főtengelyt terveztek hozzá, Mahle dugattyúkat kapott, a kompressziót 7,05:1-re vitték le, aztán megfújták egy turbóval. A karburátort 106-os oktánszámú benzinhez lőtték be, a hűtőrendszert pedig 50-50 arányban kevert desztillált vízzel és izopropil-alkohollal töltötték fel. Természetesen a nitrót sem hagyták le róla.
Egy itthon turbósított Triumph Rocket III volt életem legerősebb motorja. Mivel utcai gépnek készült, nem tolták túl, egy 0,5 baros golyóscsapágyas turbóval fújták meg, és olyan 215-230 lóerő lehetett - a pontos számra már nem emlékszem, de mért adat volt, nem hasra ütésre bemondott. Nem fagyasztotta meg a vért, eléggé birkózós is volt, nem lettem rajongó, de mint munka, szép volt, és valóban el lehetett vele járkálni. Ugyanezt nem előlegezném meg ennek a 4 literes BMW V8-assal felfújt disznónak.
A szerkesztőségben többen felsírtak, amikor rájöttek, hogy a Handroid nem az én lehangoló szóviccem, hanem tényleg ez a termék neve. A lényeg viszont benne van, nem is magyaráznám tovább:
A szezon végi jerezi teszt azért különleges, mert ilyenkor együtt motoroznak a MotoGP és a Superbike pilóták, és ha csak nagy vonalakban is, de össze tudjuk hasonlítani a két műfajt. A Superbike-ban átalakított, de alapjaiban létező motorok versenyeznek egymás ellen, míg a MotoGP-ben kizárólag prototípusok mérkőznek, melyek megoldásai előbb-utóbb eljutnak a szériamotorokba.
Vannak nagy ellenfelek, amelyek közül nehéz választani, hiszen nem csak egy terméket veszünk, hanem állást is foglalunk egy vallásháborúban. Canon vagy Nikon? Pepsi vagy Coca? Honda vagy BMW? Idén viszont megnyitottam az ökumenikus cipősszekrényemet, ahol a Dainese és a Alpinestars egyaránt megfér, most pedig a szezon végi tapasztalatok következnek.
A KTM 790 Adventure R tanulmány az EICMA egyik legígéretesebb koncepciója volt, főleg azért, mert egészen biztosan tudjuk, hogy a bemutatott prototípus minimális változtatásokkal fog gyártásba kerülni. Ha igazak a hírek, 103 lóerő jut majd a 170 kiló körüli száraz tömegre, ami a kategória legjobb súly-lóerő arányát jelenti.
Nem tudtam nem észrevenni, hogy az osztrák tinédzserek nem a decens japán kispolgárok 20 évvel ezelőtt lerúgott Jogjain és plafonig tuningolt Aprilia SR 50-eseken dinamizálják a kisvárosi közlekedést, hanem inkább ugyancsak 50-es, de komolyan vehető, váltós kismotorokon köröznek az Attersee körül, mint a szúnyogok.
Azt hittem rossz lesz. Azt hittem, a Ducati-élményt úgy fogom megszerezni magamnak ötvenévesen, azaz kétszer annyi idősen, mint kellett volna, hogy a motor lerohad, az aszfaltra köpköd olajat, fékfolyadékot, alkatrészt, patentet vegyesen, miközben én a kevés megtett kilométer után is rendszeres csontkovácsi és súlyfürdői terápiákra szorulok majd. A lelkem egy része rettegett tőle. Ennek ellenére szeretni akartam, mert vonzott a hangja, amilyen csak a Ducatinak van, vonzott az a térhálós-vázas, nagyolasz kiállása, vonzott a legendája és vonzott az a pár emlék, amikor ilyen motorokat vezettem a múltban, s úgy tűnt – amikor mennek, ezek nagyon jók.
Anyám hívott, hogy reggel nem indult az Astrája. Bejöttek a reggeli hidegek, az öreg akkumulátor megadta magát. Nem lepődtem meg, viszont azt is tudtam, hogy nem maradhat autó nélkül, ezért a lehető leggyorsabb megoldást választottam, kiugrottam a Szentendrei úti felüljáró tövében lévő akkumulátorboltba. Egy húszasért elhoztam egy megfelelőt, és mivel motorral járok dolgozni, munka után az ölemben vittem haza. Egyáltalán nem gondolom ezt extrém gyakorlatnak, minimális odafigyelés kell hozzá csak, szállítottam már így akkumulátort, sőt, Lada és Reanult alkatrészeket is, de hol vagyok ezzel a műfaj dél-kelet-ázsiai bajnokaihoz képest, akik hatod ennyi köbcentivel egy egész farmot el tudnak szállítani?
Ez az Icon csúcsmodellje, kimondottan hardcore túraendurós túrázók számára. A minimalista szemléletet üdvözlöm, erről tudatosan ledizájnolták a felesleges pántokat, füleket, zsebeket. A legtöbb csúcs túradzseki úgy néz ki, mintha túltolt egy horgászmellény lenne – amúgy a horgászok csak a filmekben hordanak százezer zsebes hülye ruhákat. Normális esetben négy zsebet használok: a két oldalsót a kulcsnak, garázsnyitónak, apróságoknak, és egy belsőt az iratoknak, és egy másik bármilyet a füldugónak. Mivel a legtöbb motoros ruhadarabon ennél több van, teljesen bevett látvány, hogy a motoros indulás előtt ügyetlen néptáncosként végigcsapkodja mindenét a kulcsot keresve.
Meg voltam győződve, hogy már vagy nyolc éve megvan, aztán kitúrtam a levelezéseimből, hogy 2011. végén ugrottam le érte Pécsre egy kellemetlen decemberi hajnalon. Nem lehetett szarakodni, akkor minden felbukkanó DR350-et egy nap alatt elvittek, ez pedig ritka, önindítós kivitel volt, túratankkal, felújított blokkal.
Páran talán tudják, hogy idén vettem egy Ducatit. Amellett, hogy akkora és olyan gépi boldogságban keveset volt részem az életben, amit ez a 750SS megadott nekem egész nyáron, egyben át is rendezte az életemet. Hozzásegített ahhoz, hogy tisztázzak pár dolgot a fejemben.
Ezt nem tudom megállni. Az imolai börze nevű drogot 1997-ben óvatlanul felszippantottam, csak hogy rájöjjek egy évvel később – valójában ő szippantott fel engem, és akármennyire is próbálok lejönni róla, képtelen vagyok néhány évnél hosszabbra kitolni az absztinenciát. Idén tehát ez már a huszadik év, sok idő.
Tavasszal kezdtem hordani az Icon Airframe Constructot, beletermeltem egy szezonnyi kilométert, innentől jönnek a hosszútávú tapasztalatok.
Hat versennyel és huszonhat pontos hátránnyal a szezon vége előtt végleg kiírta magát Valentino Rossi a világbajnoki címért folytatott küzdelemből. Huszonhat pont egyébként gyíkfing, és a bajnokság is rég volt ennyire kiegyensúlyozott, mint idén, a harmincnyolc éves Rossinak pedig minden lehetőséget meg kellett volna ragadnia, ha meg akarta volna nyerni tizedik világbajnoki címét. Ugyan nyilatkozatai alapján sejthettük, hogy lélekben már nem a címért harcolt 2017-ben – a két legesélyesebb arra Márquez és Dovizioso – meg talán Viñales, mégis tavalyelőtt volt legutóbb ennyire közel az üdvösséghez.